Boron innen és túl 4. – Szolgálunk avagy csak élünk?
Vannak foglalkozások, amelyek egyben hivatások is, ezeknél fel sem vetődik ez a kérdés. A pap szolgálja istenét és egyházközösségét, a tudós, az orvos, a tanár az emberiséget. A politikusok és a művészek hiányoznak a sorból, a politikusokat nem mertem betenni, az ő szerepükkel egyszer majd külön foglalkozom. A művészek hivatása, elhivatása a legkülönlegesebb, talán ők azok, akiknek saját útjuk van Istenhez. De vajon lehet-e szolgálat a borkészítés, a házépítés, a földművelés?
Mielőtt erre a kérdésre megadnám a magam válaszát, szeretném ide idézni tanáraim közül az egyik legnagyszerűbbet, Koncz Endrét. Bandi bácsi történelmet és irodalmat tanított Budafokon, a Gádor utcai általános iskolában. Az alkotást, a gondolkodást tanította, dolgozatíráskor nem létezett puskázás, mindent lehetett használni. Ismert volt arról, hogy nála felborultak a papírformák, jó tanulók egy része gyengén szerepelt, klasszikusan rossz tanulók viszont megtáltosodtak. Ilyen volt egyik unokatestvérem is, akit felfedezett, mint költőt, mert irodalomból „természetesen” versírást is tanított. Kis költőnknek helyi lapokban tanár úr segítségével megjelent egy-két verse, és a sikereken felbuzdulva felébredt az érdeklődése a tanulás iránt, váratlanul gimnáziumba jelentkezett, és végül közgazdász lett. A rokoni sikerek rám is hatottak, és egy nap írtam három verset. Tanár úr hivatalosan nem oktatott engem, „csak” történelem szakkörre jártam hozzá, viszont volt egy szokása, hogy lukas óráin néha elkért az órámról, és ilyenkor 45 percig csak velem foglalkozott. Egy ilyen alkalommal magammal vittem újonnan megnyitott verses füzetemet, hogy megmutassam próbálkozásaim. Kedvesen megdicsért, de határozottan elutasított.
A világ egyetlen nemzetének, beleértve a legnagyobbakat is, nincs olyan szintű költészete – mondta – mint nekünk magyaroknak. Lehet, hogy hozzá tudsz tenni ehhez valamit, de mit számít az? Ha használni akarsz a hazának, akkor mérnök légy vagy közgazdász, most erre van szükségünk. Mai napig is a könnyekig meghatódom, hogy ha felidézem, hogy a közel 60 éves tanár úr a 12 éves kisdiáknak a haza érdekére hivatkozott. Nem anyagi javakra, vagy a személyes boldogságra, hanem egy idegen elnyomás alatt élő országban a haza érdekére. Nem tudom, hogy ma, amikor szabadok vagyunk, lehetséges-e így hatással lenni egy diákra, de minket még úgy neveltek, úgy nevelt a tanár úr, hogy lehetett. 16 évesen döntöttem, hogy nem mérnök, hanem közgazdász leszek, 22 évesen már kutató-közgazdászként dolgoztam. Szolgálunk-e tehát?
12 éves korom óta tudom, hogy igen, de közben napokra, évekre megfeledkezem róla. Hiszen magamért, a családomért, a munkatársaimért küzdök, és a jól végzett munka magában hordja jutalmát. Sőt olykor legyőzünk konkurenseket, ami nekünk előny, az másnak hátrány. De ha nem küzdenénk egymással önkéntelenül is egyre magasabbra emelve a lécet, akkor elsöpörnének bennünket a külföldi borászatok. Nem könnyű a mindennapok harcaiban szem előtt tartani, hogy mesterségünk rajtunk kívül magasabb célokat is szolgál. A legszebb irodalmi példa Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovicsa, aki egy szibériai munkatáborban, éhezve a fagyos télben boldog, mert jó kőműves, mert a fal, amit aznap építtetett vele a hatalom, száz év múlva is állni fog. Ezért biztatom magam és mindenki mást, hogy tegyük fel magunknak naponta ezt a kérdést, és válaszoljunk rá úgy, ahogy tanár úr tenné.