Boron innen és túl 7. – Tekintélyelvű vagy megengedő nevelés, illetve vezetés

„nincs a világon olyan buta ember, akitől ne tanulhatnál valamit”
Varga Istvánné Anikó édesanyám

A tekintélyelvű és a megengedő jelzőket több mint 100 éve használjuk, és bár koronként és társadalmi csoportonként mindig mást jelentettek, mégis a gondolkodásnak és az emberi magatartásnak két olyan végpontját jelentették és jelentik, amelyek között választunk, amelyekhez viszonyulunk, illetve elhelyezzük magunkat. A gyermeknevelést és a munkahelyi vezetést párhuzamba állítani kicsit szokatlan és talán munkatársaimmal szemben első ránézésre kicsit tiszteletlennek is tűnik, de ha magamra gondolok, akkor Luciferrel szólva „nem adhatok mást, csak mi lényegem”. 39 éve vagyok apa, 10 éve nagyapa, és 34 éve munkahelyi vezető és úgy tapasztalom, hogy ezekben a különböző, de sok szempontból hasonló szerepekben gyakran hasonló válaszokat adok, és ilyennek látom azokat a barátaimat és munkatársaimat is, akiket módom volt ezekben a szerepekben megfigyelni. Pedig mint a későbbiekből kiderül, bármennyire is nehéz, a hasonlónak tűnő feladatokat időnként egész másként kell megoldani.

Gyermekeinket és unokáinkat nem csak mi neveljük, hanem az iskola is. Unokáim iskolája és saját emlékeim között több mint 50 év feszül. Az oktatás lényegét tekintve nincs jelentős változás, és ez elég baj, de ez önmagában is túl fontos kérdés ahhoz, hogy most foglalkozzunk vele. Ami a legfeltűnőbb, hogy eltűnőben van az iskolából az erőszak. A tanárok nem verik a gyerekeket, és a gyerekek sem egymást. Unokáim iskolája persze csak egyetlen kiragadott példa, lehetnek helyek, ahol rosszabb a helyzet, de a változás ilyen szempontból meggyőződésem szerint mindenhol jó irányba megy. Kicsit furcsa nekem az általános tegeződés, a gyerekek nem csak tanáraikat tegezik, hanem a többi szülőt is. Mindezek ellenére a gyerekek tanárai vagy tanítói fenn tudják tartani a rendet, ha nem is úgy, mint az én időmben. Azért az feltűnő, hogy unokáink a szigorúbb tanárokat, illetve korábban óvónéniket szerették jobban, és ha belegondolok mi is, ha nem is azért szerettünk egy tanárt, mert szigorú volt, de minden kiemelkedően jó tanárunk szigorú rendet tartott, mert anélkül jó munkát végezni nem lehetett. Minden ember és ember közötti kapcsolatban, és így a gyermeknevelésben is a legfontosabb dolog a szeretet, de ezt követi közvetlenül a biztonságérzet.

A feleségem gyakran mérgelődik azon, hogy az iskolában, amelynek tornatermébe edzeni jár, a folyosón ki van függesztve egy nagy táblára, hogy mik a diákok jogai, de sehol nem látja, hogy hol vannak kifüggesztve a kötelességeik. Pedig enélkül nem érezhetik magukat biztonságban. A jogok és kötelezettségek pontos tudása és az iskola és a szülők által való következetes alkalmazása a legfontosabb feltétele a gyermekek kiegyensúlyozott fejlődésének. Aztán hogy ez mennyire tekintélyelvű vagy megengedő, döntse el mindenki maga. Szerintem kicsit ez, kicsit az, hiszen a kötelezettségeket és jogokat az iskolai és a szülői hatalom állítja, mert ő van a tudás és a tapasztalat birtokában, ezen belül viszont jó esetben teljes szabadságban mozoghat a gyermek, illetve tanuló. A munkahelyi viszonyokban sok hasonlóság van, és mégis minden másként van. A vezetőnek itt is rendelkezni kell mindig valamilyen határozott koncepcióval vagy vízióval, és a jogok és kötelezettségek is jó, ha mindenkire vonatkozóan tisztázva vannak. A döntések előtt illetve a megvalósítás kidolgozásában azonban csapatként kell együtt dolgozni beosztottjaival. Részben azért, hogy motiválja őket, részben mert a beosztottak általában többet tudnak az adott problémáról, és felnőtt, önálló emberek. A családban és az iskolában is kialakulhat persze egyfajta csapatmunka, sőt, ahogy a gyerekek közelítenek a felnőttkorhoz, egyre inkább törekedni is kell erre. Továbbá a munkahelyen is akadnak pályakezdők, akiknek szakmai szocializációja során a vezető kvázi tanári szerepbe is kerül. Mégis nem győzöm hangsúlyozni az alapvető különbséget, a gyermek olyan, mint egy csomag üres papír, amire tőlünk függően még bármi kerülhet, felnőtt munkatársaink pedig többé-kevésbé kész, megírt regények, ahol a bennük rejlő tudást és tapasztalatokat nekünk kell becsatornázni a közösségünk érdekeinek legmegfelelőbb formában. Ezért, ahogy a nevelésben fel kell vállalnunk bizonyos tekintélyelvű attitűdöket, a vezetésben a tekintélyelvet a minimálisra kell korlátozni. Gyermekeink, munkatársaink és saját magunk érdekében is vigyázzunk, hogy különböző funkcióinkban ne sablonosan, hanem adekvát módon alkalmazzuk a tekintélyelvű és a megengedő eszközöket.

Azt hittem befejeztem az írást, de miután átolvastam az eddigieket rájöttem, hogy fontos dolgok nem kerültek kimondásra, nemcsak arról van szó, hogy mi munkahelyi vezetők összekeverjük a hivatali és a családi szerepeket, a tekintélyelvű és a megengedő elvek sajnos társadalmi szinten nem kiegyensúlyozottan jelentkeznek, hanem egyik vagy másik felfogás koronként pusztító túlsúlyba kerül. Talán onnan kéne kezdeni, hogy a katonás nevelés és vezetés fénykora valószínűleg a XX. század első felében volt, de hazánkban a szocializmus elitista légkörében túlélte fénykorát. A 60-as, 70-es években nekem még volt lehetőségem megtapasztalni a testi fenyítést is, és ültünk hátratett kézzel a padokban, sétáltunk a szünetekben alakzatban, de ennél fontosabb, nyomasztóbb, lázadásra ingerlőbb volt az a felfogás, hogy a tanárnak mindig igaza van. A túlzott fegyelem azonban még elviselhetetlenebb volt a munkahelyeken, ahol az állami és pártvezető elvtársaknak, ha szükségesnek ítélték, az erőszakszervezetek is rendelkezésre álltak. A 80-as évek általános enyhülése ebből a szempontból is új helyzetet teremtett, a rendszerváltozással pedig győzött a liberalizmus, és ahogy szoktunk, átestünk a ló túlsó oldalára. Az üzleti és állami szférában ennek különösebb hátrányait nem érzékelem, ebben a körben a hatások egyértelműen pozitívak. A családban és az iskolában azonban a régi értékek megkérdőjelezése értékválságot okozott. Közhelynek számít a nevelők társadalmi-anyagi pozíciójának megrendülése, az oktatás és főleg a nevelés színvonalának csökkenése. Csökkent az anyaság társadalmi presztízse, trendi lett a szingli életforma. A legnagyobb veszteség az apákat érte, akik semmiféle presztízzsel nem rendelkeznek, és elvesztették a családfői szerepet és tekintélyt is. Viszont ezért nem érdemes nekik gyermeket nemzeni, vagy ha mégis, nem veszik feleségül gyermekeik anyját. Az egyre fogyatkozó hagyományos családokban pedig gyakran az értékek továbbadása helyett kényeztetés, a személyes példamutatás helyett prédikáció folyik. A gyermekek olyan kérdésekben döntenek például, hogy mikor és mit egyenek, vagy mennyit és mit tanuljanak, amiben nem kompetensek, és nem hajlandók betartani a legalapvetőbbnek számító viselkedési szabályokat sem. Röviden összefoglalva, kevés gyermeket nevelünk, de azokat „legalább” rosszul. Tisztelet természetesen a mindig számosan meglévő kivételeknek. Dehát már több mint 2 000 évvel ezelőtt is Cicero így siránkozott, „o tempora, o mores”, de annak sem lett sok foganatja.