BORON TÚL 10. – Szívet cseréljen, aki hazát cserél!

„Elmegyek, elmegyek hosszú útra megyek,
Hosszú út porából köpönyeget veszek.
Búval és bánattal kizsinóroztatom,
Sűrű könnyeimmel kigomboztattatom.”

Mint a magyar irodalom szerelmese, elnézést kérek a kedves Olvasótól, hogy egy slágerből vettem címet írásomnak, de ez jutott először az eszembe és később a legveretesebb idézeteket sem éreztem ennyire erősnek. Az írás konkrét apropóját az adja, hogy megjelent a KSH kimutatása, ami szerint tavaly először tértek vissza többen külföldről, mint ahányan elhagyták az országot. Talán túl erősen fogalmazok, a többség valószínűleg nem végleg hagyja el az országot, hiszen lám már többen jönnek vissza, mint ahányan elmennek. Többnyire nyilván fiatalok okosabban, tapasztaltabban fognak visszajönni, mint ahogy elmentek. De biztos, hogy minden szülő, nagyszülő retteg, hogy nem fognak-e külföldön házasodni, vagy valamilyen más okból kinnragadni. Én hála Istennek nem vagyok személyesen érintett, én csak azért aggódom, hogy fogy nemzetünk, és ezáltal csökken az esély arra, hogy fennmarad nyelvünk, kultúránk, magyar életünk.

De beszéljünk azokról, akik hazát cseréltek. Egyszerre legtöbben a forradalom leverése után hagyták el az országot. A mi generációnkból, akik akkor születtünk, is sokan disszidáltak több évtized alatt. Ezek a generációk 56-tól három évtizeden keresztül még úgy mentek el, hogy a döntés végleges, visszafordíthatatlan volt, minimum évtizedekre nem térhettek vissza hazájukba, rokonaikat pedig lehet, hogy látogatni sem engedték ki hozzájuk. Szerencsére ma más a helyzet, mégis a mai fiatalok számára érdekes és tanulságos lehet, hogyan alakult az élete ezeknek az embereknek.
Magyarságtudatunknak az a része, hogy tehetségesek vagyunk valószínűleg igaz, mert személyes tapasztalataim és néhány amerikai tanulmány szerint is a különböző országokból érkezett diaszpórák közül a magyar az egyik legsikeresebb. Amerikában született az a mondás, hogy „az a magyar, aki mögötted lép be a forgóajtóba és előtted jön ki”. Emlékszem kissrác koromban, amikor először hallottam ezt, még csak filmekben láttam forgóajtót és komolyan elgondolkodtam azon, hogy élelmes honfi társaim ezt konkrétan hogyan csinálják? Amikor tehát manapság arról hallok, hogy diplomás magyarok mennek ki Angliába mosogatni, én személyesen nem aggódom értük. Egyrészt egy kis fizikai munka lehet, hogy nem is árt, aztán meg előbb-utóbb jön egy forgóajtó.

Az első generáció sikerességének több oka is lehet. A legfőbb bizonyára a munkateljesítmény. Az az érzés, hogy ki kell kerülni a nyomorúságból, és ebben csak magamra számíthatok, bizonyára szárnyakat ad. Idegenbe szakadt hazánk fia ráadásul érzi, hogy többre hivatott, mint a helyiek többsége, és ezért előbb-utóbb sikert is arat. Gyakran dicsérik a magyar oktatás és szakmai képzés magas színvonalát, de előny lehet két kultúra szintetizálása is. A munkahelyi sikerek ellenére a lelki veszteségek, a személyiség torzulásai tönkreteszik az életüket. Az otthon elvesztése, családi, baráti, nyelvi, kulturális szempontból semmivel nem pótolható. Kialakul ráadásul egy kettős identitás, ami azt jelenti, hogy valójában elveszítik identitásukat. Németországba szakadt rokonaink úgy szidják a németeket és magyarokat, mintha ők se ide, se oda nem tartoznának. Németországban nem érzik otthon magukat és soha nem is fogják, de Magyarország se az az otthon már, amit itthagytak. A rendszerváltozás előtt erről szólt egy nagyon aranyos vicc: Kohn bácsi Izraelbe költözik, de rendszeresen hazajár. Megkérdezi tőle egyik ismerőse: Kohn bácsi, mégis hol érzi magát jobban, Izraelben vagy Magyarországon? Megmondom neked édes fiam, a legjobb útközben. Vannak persze néhányan, akik teljes mértékben megőrizték a magyar identitásukat, nekik a legrosszabb, ők csak azon a néhány héten élnek teljes életet, amikor Magyarországon vannak. A többség azonban, mint Kohn bácsi útközben boldog, amikor még reménykedhet.
Tapasztalataim szerint a gyakori hazajárásnak a rokonlátogatásokon kívüli fő oka a gyógykezelés. Egy gyökérkezelés és fogpótlás költségkülönbsége az USA és Magyarország között nagyobb, mint a repülés költsége oda-vissza, nem is beszélve a szolgáltatások közötti minőségi különbségről, természetesen a magyar javára. Az Unión belül nem az anyagi, hanem a minőségi megfontolások játszanak szerepet. Ennek két oka lehet, egyik, hogy Nyugat-Európában az egészségügyi szolgáltatás egyes régiókban, illetve országokban szinte nem működik, illetve rendkívül alacsony színvonalú. Sokáig kivételnek számított ebből a szempontból Németország és Ausztria. Az utolsó 4-5 évben azonban a német és osztrák orvosok jelentős része angolszász országokba távozott. A helyettük rendelő szerb, lengyel és egyéb származású orvosok viszont nem beszélnek folyékonyan németül, ezért rokonaink az utóbbi években Magyarországon kezeltetik magukat. A másik ok, hogy a külföldön élő magyar emigránsok ugyan többet keresnek, mintha hazajönnének dolgozni, de helyi viszonylatban az egészségügyi csúcsszolgáltatásokhoz nem tudnak hozzájutni. Ezért a szülők, nagymamák, testvérek intézik a pénzes külföldi rokonok részére a „menő magyar orvosokat”. Így jutnak olyan minőségű orvosi szolgáltatáshoz mintha még mindig Magyarországon élnének.

A kivándorlók legnagyobb problémája, hogy bár többet keresnek, de a társadalmi hierarchiában több szinttel lejjebb sorolnak be, mint otthon. Nagyobb lakásban laknak, de rossz környéken, jobb autóval járnak, de alacsonyabb színvonalú munkát végeznek, a gyerekeik gyengébb iskolákba járnak. Sőt, ha kifejezetten sikeresek is, mivel idegenek, nem fogadja be őket a helyi jótársaság. A kocsi, az étel, az ital minden országban többé-kevésbé hasonló összegbe kerül, de a személyes szolgáltatások a fodrász, a kozmetikus a kőműves, a vendéglői étkezés, a színház stb. már nehezebben elérhető. Ezért a nők megtanulnak hajat nyírni, a férfi vízvezetéket szerelni és vagy nem vesznek igénybe ilyen szolgáltatásokat vagy alacsonyabb színvonalúval érik be. A deklasszálódás a következő generációban folytatódik. Ők már kint születtek, nincs magyar identitásuk, de nem is erősíti őket egy másik kultúra ereje. Rosszul, vagy nem tudnak magyarul, de kevesebbet kapnak a szülőktől a helyi kultúrából, mint a társaik, és hiányzik a család társadalmi beágyazottsága is. A rokonok, barátok egykori iskola és munkatársak hálózata, akik tanáccsal, információval, kapcsolataikkal az élet összes nehézségében segíteni tudnak. Természetesen az a motivációs többlet sincs meg, ami szüleikben az újrakezdés miatt kialakult. Ezért szüleikhez képest is, de különösen várakozásaikhoz képest szerényebb pályát futnak be, általában képzettségben is elmaradnak. A szülők által megkezdett egzisztenciális süllyedés ebben a generációban már olyan jelentős, hogy gyakran pénzügyileg is lemaradnak a magyarországi rokonokhoz képest.

Az első generáció tehát lelkileg sérül, de anyagilag jól jár, a második generáció már az új hazában érzi otthon magát, ezért tehát nem lehet oka panaszra. De alacsonyabban képzett és kevesebbet keres, mint a szülei, pályafutásával sem önmaga, sem szülei nem elégedettek. Talán azt is feltételezhetjük, hogy a szülők identitásválsága, honvágya és a megfeszített munkavégzés, valamint az a deviancia, amit a migráns lét jelent, nem hat jól a gyermekek lelki fejlődésére. Ezért a család emigrálásának igazi nagy vesztese a második generáció.

Van azonban az emigránsok életének olyan része, ami felhőtlenül boldog és sikeres, ez a hazalátogatás vagy hazaköltözés. Mi magyarok a hazai sikerekkel szemben gyanakvók és irigyek vagyunk. Vagyonát tulajdonosa valószínűleg lopta, vagy korrupcióból származik, beépített ügynök volt vagy ha nő a tulajdonos, akkor kifeküdte magának. Ha viszont valaki külföldön gazdagodik meg azt ész nélkül csodáljuk, még akkor is, ha az fekete Afrikában történt. Kialakult egyfajta sztereotípia, hogy a legtehetségesebbek mennek külföldre és akik itt maradtak azok hülye lúzerek.
„Miért nem disszidál a magyar?” Teszik fel a kérdést a híres 70-es évekbeli viccben. „Kalandvágyból”- hangzik a válasz. Mert nem elég, hogy a szegénységet választottuk, de küszködhetünk még a diktatúrával is. A kor szellemét jól tükrözi a 60-as évek végének kultfilmje „A veréb is madár”. A zseniális Kabos László egy ikerpárt játszik, amelynek külföldre szakadt tagja gazdag üzletember lett, aki gyönyörű felesége mellé itthon maradt feltaláló testvére aranyos menyasszonyát is elcsábítja. A feltaláló nem hagyja magát, a nő és persze az erkölcsi győzelem is végül az övé lesz. A gazdag, körülrajongott külföldi és a lúzer, elegáns helyről kinézett magyar archetipusa ezzel a filmmel megfogalmazásra került.

Külföldön élő honfitársaink ezért jól érzik magukat, ha hazalátogatnak, de az igazi siker a hazatelepülés. A társadalom nagyra értékeli és nyilván teljes joggal, hogy valaki idegen környezetben tudott vagyont gyűjteni, a hazatérő társadalmi presztízse tehát jelentősen emelkedik. Identitásválsága, lelki problémái megoldódnak, jól beszél egy idegen nyelvet, ismer egy másik kultúrát, nemzetközi szakmai tapasztalatai és kapcsolatai vannak. Az egyedüli gondot az jelentheti, ha gyermekei külföldön maradnak és így kétlakivá válik a család. De szerintem ezzel együtt is ez számukra a legjobb megoldás. A most útra kelőknek tehát a korábbi generációk példája alapján azt tudom tanácsolni, hogy kalandra fel, de gondoljanak közben mindig arra, hogy ahogy szívet, úgy hazát cserélni is nagyon nehéz és főleg, ha nem okvetlenül szükséges, akkor nem is érdemes.