BORON TÚL 8. – Isten áldd meg a magyart!

Nagyon kevés emlékem maradt meg kisgyermek koromból, az egyik, hogy szüleimmel állunk a tévé előtt és énekeljük a Himnuszt. Néhány óra múlva ketten maradtunk édesanyámmal, mert nagyon sok volt a magyar sportsiker, nyilván ismétlések is voltak, egyre többször játszották a Himnuszt és édesapám nem volt hajlandó, ahogy mondta volt: „állandóan a fotelből fölugrálni”. Amiért persze rettenetes pörlekedést kellett elszenvednie, melyben elhangzott, hogy „rossz példát mutatsz a gyereknek” és hogy „milyen magyar ember vagy te”? Édesapám, ha merte volna mondhatta volna, hogy genetikailag 100 százalékos, amit édesanyámról nem lehetett volna állítani, hiszen ő svábnak született. Mára már a tévé hatása is kisebb lett, a magyarságunk is megkopott, évente csak egyszer állunk a tévé előtt kezünkben pezsgőspohárral, és énekeljük együtt a Himnuszt.

A technika fejlődése azonban néha a kezünkre is játszik, nemrég kis unokáimnak órákon keresztül játszottam le egy videómegosztó portálon a magyar szurkolók tömegeit bemutató fantasztikus felvételeket, amikor a magyarok tízezrei Budapesten, Kölnben, Marseille-ben, Dunaszerdahelyen, Csíkszeredán a Himnuszt, a Székely himnuszt, és a lassan himnusszá váló Nélküledet éneklik. Érdekes módon sem a gyerekekben, sem bennem nem merült fel, hogy a sportsikerekről beszéljünk, az élményt ezeken a felvételeken a magyar szurkolók adják, illetve az a nemzeti összetartozás, ami közöttük és általuk, miközöttünk tévénézők között is kialakul. Az talán érthető, hogy ilyen erős érzelmeket és élményeket csapatsportok tudnak kiváltani. Azt viszont nem értem, hogy a foci, a kézilabda és a hoki mellől miért hiányzik a vízilabda. Tudomásom szerint nemzetközi szinten mérve példátlanul erős a vízilabda válogatott szurkolói támogatottsága, és az említett sportágakhoz képest az eredményessége is. Mégsem alkot egységet oly módon a csapat, a szurkolók és az ország, ahogy az a fociban, a hokiban és a kézilabdában a nagy sikerek idején kialakult. A hiba nyilván nem a szurkolókban van, a játékosokon, vezetőkön, de még a tévéközvetítések vezetőin is sok múlik.

A franciaországi Európa-bajnokság Dárdai Pál szakkommentátori tevékenysége nélkül kisebb élmény lett volna, és nem csak szakmai tudásával, hanem elsősorban magyarságával volt rám nagy hatással. De vissza a Himnuszhoz, hiszen az egész írásomnak oka az, hogy egyre kínosabb az eltérés a hivatalos és a tömegek által spontán énekelt változat között. Ha a zenei kíséret nem lassítja le a tömeget, akkor fele idő alatt végzünk. De még ha van is zenei kíséret, illetve kórus, a nagy stadionokban a közösség hallhatóan mindig előbbre jár és előbb is fejezi be. Amatőröknek szinte lehetetlen olyan soká kitartani az egyes hangokat, mint ahogyan a hivatalos verzióban kell. A riói olimpiára ugyan készült egy rövidített változat, mert a Nemzetközi Olimpiai Bizottság a himnuszok hosszát 1,5 percben limitálta. A csökkentést részben az utolsó két sor ismétlésének elhagyásával, részben a ritmus gyorsításával oldották meg, így az eredeti 2,5 perces időtartam 1,5 percre csökkent. Ezért énekelhetőbbé és kicsit vidámabbá is vált. De ez a változás sajnos csak az olimpia eseményére vonatkozott, azért továbbra is a lassú hivatalos verzió van érvényben, pedig mint köztudott a Himnuszt történetének első 80 évében legalább kétszer gyorsabban vidám, táncos, verbunkos stílusban játszották. A mű lelassítására, stílusának szándékos megváltoztatására a trianoni tragédiát követően került sor. 2020-ban 100 éve lesz, hogy elvesztettük az ország kétharmadát, lassú méltóságteljes himnuszunkkal már 100 éve gyászolunk. Véleményem szerint a centenárium jó alkalom lenne arra, hogy befejezzük a gyászt. Legalábbis, praktikus lenne visszakapni régi Himnuszunkat, ami alkalmasabb a közös éneklésre. A megoldás nem lesz egyszerű. Már első kritikusomnál, a feleségemnél megbuktam. Ragaszkodik a megszokott, méltóságteljes Himnuszához. Egyetlen reményem, hogy a gyorsabb, általa „mulatósnak” nevezett verziót még csak az én előadásomban hallgatta.

Fotó: MTI/Balogh Zoltán