BORON TÚL 12. – Harc a nagyúrral, Pénzügyi csapdák II.– Luxusfogyasztás

„Az én jachtomra vár a tenger,
Ezer sátor vár énreám,
Idegen nap, idegen balzsam,
Idegen mámor, új leány,
Mind énreám vár, énreám.”

Az I. részben az „élet ajándéka” típusú befektetési csapdákkal foglalkoztam, ebben a részben a luxusfogyasztás csadája következik. A „luxusfogyasztást” kicsit nehezemre esik definiálni, mindenesetre a luxus alatt nem pusztán azt értem, hogy valami drága. Inkább egyfajta magatartásként határoznám meg, ami arra irányul, hogy valaki nem a számára észszerű használati értékű terméket vásárolja, hanem annál drágábbat, vagy a használati értékénél drágábbat. A legegyszerűbb használati tárgyak a luxusfogyasztás szempontjából a lakás, a ház és a kocsi, hiszen nagy értéküknél fogva itt nem lehet, vagy legalábbis nagyon nehéz, „nagyot virítani”, nagyobbat, mint amit a vagyonunk észszerűen megenged. Mégis mindenki érti, ha azt mondom, hogy ez egy „kivagyi” ház, vagy, ha azt mondom, hogy ez egy visszafogott, elegáns megjelenés. Ugyanabban a budai környezetben két teljesen egyforma lakás között lehet 25-30% árkülönbség pusztán csak azért, mert az egyik egy új elegáns társasházban van, a másik pedig egy régi erősen felújításra szorulóban. Ennél a példánál érdemes megjegyezni, hogy nem mindenki egy irányba játszik, vannak olyanok is, akik jelentős vagyonuk ellenére igyekeznek szerényebben fogyasztani, mint amire lehetőségük lenne, illetve annál is szerényebbet mutatni, mint ami ténylegesen megvalósul. Egy Skoda a legnagyobb motorral, full extrásan körülbelül annyi lehet, mint egy nagy BMW kismotorral, mezítlábas kivitelben, és mivel az autógyártók értenek a lélektanhoz is, lehet úgy rendelni az autókat, hogy a köbcentimétereket nem tüntetik fel a karosszérián.

Az eddig bemutatott példákból kiviláglott, hogy a nagy értékű beruházásoknál is van, aki szereti megmutatni vagyonát, illetve fölkelteni embertársaiban a sárga irigységet. A luxusfogyasztás azonban a legszebben a mindennapi döntéseinkben burjánzik, tehát öltözködés, étkezés, utazás, sport stb. Mindenekelőtt beszéljünk a klasszikus luxusfogyasztásról, aminek az eredeti alapja talán az volt, hogy vannak gazdag emberek, akik megtehetik, hogy mindenből csak a legjobbat vásárolják meg és így régen kialakultak olyan prémium márkák, amelyek garantálták a jó minőséget. Persze régen is voltak sznobok, akik igyekeztek majmolni az igazán gazdagokat, és olyan törekvő emberek, akik igyekeztek a ténylegesnél vagyonosabbnak tűnni, gondolhatunk itt néhány kitűnő Mikszáth regényre. Mára viszont az eredeti értékek és funkciók teljesen összekeveredtek. Az a női táska, amit az Andrássy úton négy-ötszázezer forintért árulnak, a török tengerparton negyven-ötvenezerért kapható, de az igazán dörzsöltek Kínában veszik meg négy-ötezer forintért. Szakértőnek számító hölgyismerőseim szerint nem lehet megkülönböztetni, hogy melyik az igazi és melyik a hamisítvány. Állítólag, amikor Kínában a nyugati világ híres cégei gyárat építenek, a kínaiak a közelben megépítik a másolóüzemeket, ahol ugyanazok a munkások dolgoznak túlórában, és készítik a tökéletes hamisítványokat.

Nem hordok órát, mert nincs rá szükségem, az embernek a mobiltelefonon kívül lassan csak autóra van szüksége, ezért az „értékes” órák világa végképp érthetetlen számomra. Egy „jó” óra 2 millió forintnál kezdődik, viszont Bangkokban 20 dollárért már kaphatsz egy elég jó, 100-ért meg egy szinte tökéletes hamisítványt. Mégis van több olyan ismerősöm, aki azt állítja, hogy csak igazi órákat vesz. Így többes számban, mert egy „órásnak” 8-10 órája is van és hozzá rázószerkezete, mert ma már úgy készítik az órákat, hogy a hordás közbeni rázkódás „húzza” fel az órát. 8-10 órát vagy még többet viszont csak a szovjet katonák hordtak, ezért az elegáns úriembereknek szüksége van ilyen gépre. Egyik ismerősömnek a betörő géppel együtt vitte el az óráit, de azt mondta, hogy sokra nem megy vele, mert használt órát nemigen lehet eladni, mivel nem lehet tudni, hogy igazi vagy hamisítvány. Én, ha luxustermék-vásárló lennék, nem tudnám eldönteni, hogy ki az, aki jobban becsap, aki hamisítványt ad el, vagy aki 500 ezer forintért ad el nekem egy 5 ezer forint értékű táskát. De lehet-e még egyáltalán igazi prémium táskát kapni, és nem jobban öltözött-e egy nő egy 30 ezer forintos magyar táskával, ami biztosan az, ami, mint egy 500 ezer forintossal, ami lehet, hogy 5 ezer forintba került?

Aki azt hiszi, hogy túl vagyunk a nehezén, csalódni fog, az igazi őrületek még csak most kezdődnek. Férfi ingben én is erősen érintett vagyok. Bár ma már zömében saját brandet hordok, ez alatt azt értem, hogy csináltatott VARGA logós inget, de korábban az ismeretlenek mellett olyan márkákat vettem, ahol a logót kis méretben, alig láthatóan szerepeltetik. Néhány prémiumborász barátom ezzel szemben általam „drága gagyibrandnek” nevezett inget hord. (Közbevetve nem tudom eldönteni, hogy az általam alkotott megnevezés oximoron vagy paradoxon.) Ezt arról lehet megismerni, hogy az ing felületének legalább negyedrészét foglalja el a logó, és a viselője úgy néz ki, mint egy szendvicsember. Szoktam is kérdezni tőlük, hogy mit kapnak azért, hogy ezt a rettenetet reklámozzák? De azt mondják, hogy ezek a márkák nagyon drágák, ingnek is nagyon jók, főleg pedig nagyon menőnek számítanak, és egyébként is az ő boraikat sznoboknak lehet eladni, ezért nekik is ennek megfelelően kell öltözniük. Természetesen „drága”, Bangkokban vett órájuk is van a jobbik fajtából.

Én már azt is őrültnek tartom, hogy táskában ugyan azt a minőséget megvehetjük 500 ezer és 5 ezer forintért. Nehezen érthető, hogy amíg egy kifejezetten jó ing 20-30 ezerért elérhető, a drága-gagyiingek ára 60-100 ezer forint között van. Az igazi őrület azonban a még kiforratlan alakulóban lévő magyar „brand-ek” között ér el minket. 800 és 2000 forint között már lehet vásárolni magyar és nemzetközi borversenyeken díjazott nagy borokat. 5-25.000 forint között pedig kaphatók olyan „különlegességek”, amelyek nemcsak, hogy sehol semmit nem értek el, de gyakran hibásak is, viszont kevés készül belőle és ezért fogyasztója egyfajta kivételezett pozícióban érezheti magát. Hasonló a helyzet a manapság hihetetlen népszerű „eredeti” házi készítménynél. Az érthetetlenül jóhiszemű fogyasztók vadidegen emberektől vásárolnak úgy élelmiszert, hogy annak vegyi ellenőrzését, vagy a készítés higiénés körülményeit senki nem garantálja. Drága „brand” -é tud válni a gyenge, időnként az egészségre is ártalmas termék.

Egyre jobban nő azoknak a termékeknek és szolgáltatásoknak a köre, amit vásárlunk. Külvárosi budapesti gyerekként, nekem még természetes volt, hogy a zöldséget, gyümölcsöt, baromfit magunk termeljük meg. Ma már a falusi gyerekek többsége sem tud kimenni a kertbe paradicsomért. Megnövekedett a szabadidő és a hétvégék már nem a nagycsaládé, hanem megyünk valahova, és nem a nagyszülőkhöz, hanem program van. Kialakult egyfajta fogyasztási verseny, amelyben megmérettettünk. Mert nem az a fontos, hogy kik vagyunk, hanem hogy mit engedhetünk meg magunknak, milyen ételt, italt, ruhát, vagy honnan küldjük a szelfit, melyik étteremből, városból vagy szigetről. Az éttermek és az utazások különösen sok pénzt tudnak felemészteni. Bár ezen a területen inkább pozitívak az utóbbi évek változásai. A magyar vendéglátás rendkívüli fejlődésen ment keresztül önmagához és a szomszédos volt szocialista országokhoz képest is. Fogyasztásunkban megnőtt a belföld szerepe, egyre kevésbé vagyunk hajlandók napokat buszozni azért, hogy óriási tömegben szorongva futólag rápillanthassunk egy turisztikai látványosságra, vagy koszos tengervízben fürödhessünk, miközben rosszul táplálkozunk és nem tudunk aludni a két-háromcsillagos szállodákban. A külföldi utaknál is a minőség felé tolódik el a fogyasztás, sajnos gyakran erőn felül kiköltekezve.

A luxusfogyasztás lényege, hogy szinte bármennyi pénzt el lehet költeni. Étteremtulajdonos üzleti partnerem meséli, hogy megyeszékhelyen lévő sörözőjében már minden nap van legalább egy olyan asztal, ahol egy pár fogyasztása együttesen százezer forint felett van, egy másik partnerem viszont arról mesélt, hogy Firenzében van egy kedvenc éttermük, ahova magánrepülővel szoktak kiugrani ebédelni, mert Budapesten még nincs három Michelin csillagos étterem. Voltam olyan társaságban, ahol a jelen lévő hölgyek egyike sem tudta megmondani, hogy hány cipője van, hozzávaló táskával együtt természetesen, de úgy száz és háromszáz közé becsülték. A férfi órákról már beszéltünk, de a női órák, ékszerek toalettek valószínűleg egy nagyságrenddel többe kerülnek.

Nem mindenki vesz részt a luxusfogyasztásban, de a tehetősebbek többsége sajnos nem tudja kivonni magát. Pedig a szerencse forgandó és jöhetnek olyan helyzetek, amikor a korábban eltékozolt évi 10-20 millió forintok nagyon jól jönnének. Például amikor évtizedekig az ország leggazdagabb magyarjai közé számító vállalkozó lakótelepi lakásából komfort nélküli falusi házba költözik. Legjobban azonban azokat a jólkereső alkalmazottakat vagy kisvállalkozókat sajnálom, akik nyugodtan, szépen élhetnének, de luxusfogyasztásuk miatt folyamatosan harcolnak a „disznófejű Nagyúrral”

Képforrás: Pinterest- amy_stone