BORON TÚL 13. – Harc a nagyúrral, Pénzügyi csapdák III. – Szerencsejáték, uzsora

„Ezer este múlt ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messziről hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejű Nagyúr.”

A szerencsejáték és az uzsora, ennek a szomorú témának a legszomorúbb és legvisszataszítóbb része. Talán azért, mert a legszegényebbeket, a legelesettebbeket is érinti. Léteznek olyan iparágak, amelyek onnan is tudnak pénzt kiszivattyúzni, ahol nincs fölösleg. A szerencsejátéknak az üzlet gazdag tulajdonosai, a filmek és a média általuk fizetett szereplőin keresztül persze próbálnak adni valami csillogást. Monte Carlo patinás, arisztokratikus világában még részben sikerül is, de az amerikai maffia által a sivatagban felépített és működtetett műváros, Las Vegas már úgy működik, mint egy modern ipari baromfivágóhíd, csilivili környezetben tízezrével kopasztja meg és vágja el a torkát céláldozatainak. A vagyonos ember, aki megszerzi a pénzt, nem szorul rá, hogy nyerjen, nem hagyja, hogy átverjék és főleg nincs igénye mesterséges izgalmakra, hiszen sokkal nagyobb intenzitással éli az életét. Berend Iván, a Fekete gyémántok főszereplője így szól erről: „Én mindennap hazárdjátékot játszom egy igen nagy úrral; a természettel, mindennap egy lapra van feltéve az összes vagyonom egy ezredrésznyi nyereségért.”
Őt persze még a szerencsejátéknak még egy úribb változatával kínálták meg. Ha négyen leülnek kártyázni egy asztalhoz, akkor amikor felkelnek együttesen ugyanannyi pénzzel távoznak. Ha kis tétekben azonos tudással játszanak, akkor a szerencse hosszú távon kiegyenlítődik és nem lesznek nagy nyertesek és főleg vesztesek. Persze nem ezért találták ki ezt a játékot. 45 évvel ezelőtt a közgazdasági egyetemen volt néhány ismerősöm, akik ultizásból és pókerezésből éltek. Hárman alkottak egy csapatot, és mindig kerestek egy „fizetőt”. Hagyományos értelemben nem csaltak, csak összedolgoztak. A cél mindig az volt, hogy a „fizető” minél kevesebbet nyerjen és minél többet veszítsen, ők a pénzt mindig elosztották. Sokat számít persze a tudás is, a három fős csapatból később ketten különböző szellemi játékokban országos ismertségre tettek szert.

A kifejezett hamiskártyásokról akkor ne is beszéljünk, hiszen ma már nagyobb szerepe van a szerencsejáték-iparnak. A lottón vagy a sporton alapuló szerencsejátékokon keresztül a rulettig már rengeteg nyerési lehetőség van, ahol az emberek elvesztik a pénzüket. Még általános iskolás koromban kérdőre vontam szüleimet, hogy hogyan hagyhatják magukat a lottón keresztül ilyen durván kizsákmányolni. Ha jól emlékszem 50 évvel ezelőtt 25% volt a nyereményalap. Tehát minden héten, minden sorsoláson a szervező 75%-ot megtartott magának, hosszú távon a játékosok a lottópénzük 75%-ával járultak hozzá a szervező költségéhez, illetve nyereségéhez. Szüleim kinevettek. Bár elismerték, hogy matematikailag igazam van, de csak 1-1 szelvénnyel játszottak és úgy gondolták, hogy ennyi pénzt megér, hogy szerencséjük lehessen, ha Fortuna úgy akarja. Sokat mondó mindenesetre, hogy amikor elkezdtek sok pénzt keresni, akkor abbahagyták. A „játék” lényege ugyanis a remény, hogy a szegény ember is álmodozhat nagy vagyonról és hiheti, hogy bármelyik héten meggazdagodhat. Kevés pénzéből így csípnek le még egy darabot az erre szakosodott hiénák. Nagyobb pénzek forognak a sportfogadáson, ahol csalni is lehet és csalnak is. Érdekes módon nem árt igazán a játéknak, az emberek a csalást is igyekeznek bekalkulálni. Itt is igaz, hogy ha valaki csak kis tétekben játszik, akkor az felfogható egyfajta szolgáltatásnak. Izgalmasabb egy mérkőzést úgy nézni, ha anyagi tétje is van. Sokan sajnos nem tudják megtartani a megfelelő mértéket, és ezért sok család harcol a Nagyúrral. Volt egy ismerősöm, aki hosszú éveken át játszott és veszített havi 1 millió forint felett, de belefért a költségvetésébe, és nem okozott neki gondot. Remélem nem lesz később életének olyan szakasza, amikor ezt már bánni fogja.

A szerencsejátékok iparszerű változataiban az a szomorú, hogy a játékosok nem látják át, hogy nincs esélyük a nyerésre és hogy törvényes módszerekkel kirabolják őket. A legabszurdabb számomra mégis, amikor az emberek géppel játszanak és azt gondolják van esélyük. A „félkarú rablót” szerencsére már évek óta betiltották a kocsmákban, hiszen az emberek jelentős része a havi bérét vagy segélyét se tudta haza vinni. A legklasszikusabb nyerőgép, a rulett viszont működik mindenhol a világban. A játék első ránézésre játékbarátnak tűnik, a piros és fekete szín, illetve 36 szám esetén nyernek a játékosok, és csak egy szám a zöld nulla esetén a bank. A bank esélye tehát kevesebb, mint 3%, csakhogy óránként több mint 120 forgatás van, 37 forgatásnál átlagos szerencsével – amikor minden szám egyszer jön ki – már mindenki elveszíti a tétjeit. Egy este lehet 740 forgatás is, ami azt jelenti, hogy ha átlagos szerencsével számolunk, akkor minden játékos 20 tétet veszít a bankkal szemben. Annak van tehát csak némi esélye, aki egy vagy két forgatás után menekül a nyereségét vagy a csekély veszteségét megőrizve. Minél tovább marad valaki a kaszinóban, annál nagyobb veszteségbe fut bele.

A szerencsejátéknak a társadalmi szerepe nagyon hasonló a drogokéhoz. Függők lesznek tőle az emberek, és jelentős részük oly mértékben a hatásuk alá kerül, ami már befolyásolja életvezetésüket és egészségüket is. A drogokhoz hasonlóan vannak kemény és könnyű szerencsejátékok, és a forgalmazóknak ebben is óriási a haszna. A társadalmi megítélése viszont teljesen különböző; a drogot a társadalom és az állam elítéli és üldözi, a szerencsejátékok többségét viszont az állam forgalmazza. Művészeti alkotásokban olykor bemutatják a szerencsejáték okozta emberi tragédiákat is, de jellemzőbb, hogy a sportfogadások és a játékkaszinók világát pozitívan, mint a fényűző életmód részeiként ábrázolják. De semmiképpen nem jelenik meg a szerencsejáték-ipar lényege, az emberi butaság kihasználása, ahol a játékosok akár szegények, akár gazdagok, szerencsétlen balekok, akik ki vannak szolgáltatva a jól működő kifosztó mechanizmusoknak. Vagyoni helyzetük olyan szempontból meghatározó, hogy meddig bírják a veszteséget, mikor találkoznak a Nagyúrral.

A pénzügyi csapdák legalja, vagy legaljasabbja az uzsora. A klasszikus uzsora nem is csapda, az áldozatot már nem kell becsalni, már benne van. Az uzsora találkozás a disznófejű Nagyúrral: „Te bajban vagy, senki nem segít csak én, én viszont olyan áron, amit nem fogsz tudni kifizetni, és akkor mindened az enyém” – mondja a Nagyúr, aki vagy magánszemély, vagy nem oly régen még pénzintézet vagy bank volt. A rendszerváltozás egyik legnagyobb bűne volt, hogy sokáig nem tiltották az uzsorát, csak az illegális pénzügyi tevékenységet, így a pénzintézetek és az őket finanszírozó bankok az emberek százezreit csalták ebbe a csapdába, ráadásul a klasszikus gyűlölt uzsorásnál sokkal rosszabb feltételekkel. A klasszikus uzsorakamat nagysága függ az áldozat fizetőképességétől és hogy mekkora bajban van. Tudomásom szerint, ha valaki rendelkezik valamilyen fedezettel, akkor havi 4%-ért, ami éves szinten negyedéves kamatfizetésre átszámítva kb. 50%, szerezhet uzsorástól pénzt. Az uzsorás jelen esetben magánszemély, aki engedély nélküli pénzügyi tevékenységet végez, és megsérti a fair banki szabályozást, ami szerint 2015. évtől a teljes hiteldíjmutató nem lehet több, mint a jegybanki alapkamat kétszerese plusz 24%, azaz így jelenleg összesen 25,8 %. A klasszikus uzsorás, aki bűnöző magánszemély, tehát a kétszeresét kéri annak, amit a magyar állam elfogadhatónak tart. Ezzel szemben a rendszerváltozástól 2015. évig tele volt a média és az óriásplakátok a „könnyű” pénz ígéretével. A „könnyű” pénzhez jellemzően 250-350%-os THM tartozott, tehát öt- hétszerese annak, amit a megvetett bűnöző uzsorás elkér. Ez már csapda a javából, és sokáig a THM-et sem kellett kiszámítani és nemcsak a reklámhoz, hanem a szerződésben sem. A sokféle ilyen-olyan díjból pedig az áldozat nem tudta kiokoskodni, mit is kell majd fizetnie. Adós rabszolgaság volt ez a javából. De nem születtek róla olyan legendás nóták, mint az amerikai „16 tonna”, nem dolgozták fel könyvként, filmként, nem foglalkoztak vele szociológusok. Úgy tűnik megúszták az elkövetők, még erkölcsi felelősségre vonás sem lesz.
Miért???

Képforrás: life.hu