Boron túl 20. – Nagyszüleim még látták egyben az országot

100 éve történt. Az ország felének már a rendszerváltozás is történelem, pedig az csak 30 éve volt. Másrészt viszont nagyszüleim, akik nagy hatással voltak rám és még megcsókolhatták a gyermekeimet is, ifjú emberként még látták egyben az országot, nem Nagy-Magyarországot, vagy a történelmi Magyarországot, Magyarországot. Ők még a megcsonkított Magyarországot illették jelzővel, persze csak ha idegen fülek nem hallották, mert Csonka-Magyarország – most írtam le életemben először – említése esetén könnyen börtönben találhatta magát az ember a kommunista diktatúra éveiben. Édesapám már 7-8 éves koromban lelkemre kötötte, hogy ha egyik kedvenc magyar nótánkat máshol énekelem, akkor a csonka helyett az édes Magyarországot használjam.

Nagyon sok magyar családnak van otthon a falon Nagy-Magyarország térképe és ez a legnépszerűbb matrica az autókon is, mégis már az én generációmnak is Csonka-Magyarország a hazája. Még akkor is, ha kulturális gyökereink, emberi kapcsolataink túlnyúlnak a határokon. A haza kétharmadát lélekben az iskolában vesztettük el. A Horthy korszakban természetesen még Nagy-Magyarországot tanítottak és még utána is évekig. A kommunisták hivatalos hatalomátvétele 1948-ben történt, de valószínűleg nem az iskolai könyvekkel kezdték. Néhány hazafias érzelmű tanár feltételezhetően még évekig nem változtatott. Ezt azért is gondolom, mert ennek ellenpéldáját volt szerencsétlenségem átélni, hogy 1998-ban érettségiző fiamnak még bűnöző bandák ellenforradalmának kellett tanulnia az 56-os szabadságharcot. De valószínűleg az 50-es évek közepére eltüntették Nagy-Magyarország minden nyomát az iskolákból, így 70 éves kor alatt már mindenki Csonka-Magyarországot tanult.

Még 20 év és kihal az a generáció Magyarországon, aki Nagy-Magyarországot tekinti hazájának. Nagyon rosszul esik leírni, de akárhogy fáj, ennek így kell lennie. Nem lehet visszaforgatni a történelem kerekeit, de még ha lehetne is, nem szabadna, csak Erdély és a Részek (Partium) visszacsatolásával annyi románt importálnánk, hogy átvennék a politikai hatalmat és követelnék az uniót Romániával. A legnehezebb ennek a tudomásulvétele a határon túli magyarok számára lehet. Mindannyiunknak figyelembe kell azonban venni, hogy a mi tizenöt milliónkkal szemben áll egy többször, sokszor tizenöt milliónyi embertömeg, aki már vagy 100 éve az elcsatolt részeket tekinti hazájának.

Lehetett volna másképp is, de már előre megénekelt balsorsunk ezúttal is tépett minket. Félreértés ne essék, én is elítélem a békéről döntő nagyhatalmakat és a kapzsi szomszédos országokat. De sajnos vitathatatlan Sajó Sándor mára már elfeledett költőnknek az országvesztésről szóló ítélete, miszerint „gyáva népnek nincs hazája”, vagy csak annyi, amennyit könyöradományként meghagytak nekünk. Amikor meg kellett volna védeni az országot, akkor mi letettük a fegyvert, és Tormay Cécile szavaival élve patkánylázadást csináltunk. A békediktátumot elfogadtuk, nem volt egy Mustafa Kemalunk, akiből Atatürk a törökök atyja lett, miután vezetésével a török nép kiharcolt egy igazságos békét. Hol volt a magyar arisztokrácia, a tisztikar és az értelmiség? Vagy sehol, vagy a rossz oldalon. Hogyan játszhatott történelmi szerepet egy gróf Károlyi Mihály, aki helyesen, értelmesen, összefüggően sem beszélni, sem írni nem tudott. Véleményem szerint a mai napig nem vontuk le a tanulságokat és nem elemeztük ki őszintén, hogy mi volt a mi saját szerepünk és bűnünk az ország kétharmadának és a nemzet felének elvesztésében. Pedig nem ártana tanulni történelmünkből, mert még ezt a maradék kicsi hazánkat is el lehet vesztenünk. De jobban értenénk nagy művészeink alkotásait is, ha tudnánk, hogy egyikük-másikuk nemcsak alkoholista és becstelen, hanem hazaáruló is volt.

Az idegen országokhoz csatolt magyarság elvesztése talán nem végleges. Vannak a nemzetegyesítésnek olyan formái, amiben egyre jobban állunk. A gazdaság, a politika, a kultúra és a sport terén egyre inkább összenő, ami összetartozik. A székely autonómia kérdése már egyesítette a nemzet legnagyobb részét, szimbolikusan szólva egyre csökken azoknak a száma, akik nem éneklik velünk, hogy „egy vérből valók vagyunk”. Diaszpórában élő honfitársaink azt szokták mondani, hogy a legtöbbet azzal segíthetünk rajtuk, ha egy sikeres, gazdag Magyarországot építünk, amelyet nem sajnálni, hanem irigyelni lehet, amelyhez valamilyen formában csatlakozni szeretnének az emberek. Valami ilyesmi tapasztalható már Kárpátalján, ahol ukrán, ruszin szülők is magyar iskolába járatják a gyerekeiket, hátha egyszer fontos lesz nekik a magyar nyelv ismerete.

Könnyű persze vonzó célpontnak tűnni a szegény, unión kívüli Ukrajnában. Azt kell elérnünk, hogy az összes szomszédos országban hasonló helyzet alakuljon ki. Valamikor a magyar nemesség intézménye volt, ami egyesítette a magyarokat és a velünk élő többi nemzetet. Aki valami különlegeset tett az országért, illetve az azt szimbolizáló királyért, az függetlenül származásától, nyelvétől, felekezetétől, elnyerhette a magyar nemesi címet, és így részévé válhatott a politikai magyar nemzetnek. Azt kell elérni, hogy újra vonzó legyen magyarnak lenni.

Feleségem sváb rokonainak egy részét kitelepítették a II. világháború után. Bajoroszágba és Ausztriába kerültek, és döbbenten írtak arról, hogy a bajor és osztrák parasztok milyen egyszerű körülmények között, milyen szegénységben éltek. Ez persze nem is volt nagy csoda, hiszen a magyar föld ugyanannyi munkával két-háromszor annyit termett, mint a német. Valószínűleg ennek kulturális utóhatása, hogy a mai napig jobban táplálkozunk és a jó minőségű ételt fontosabbnak tartjuk, mint a nálunk sokkal gazdagabb németek. Mindenesetre ez alapján érthető, hogy voltak idők, amikor a magyarok büszkén idézték Petőfit, hogy „Ha a föld Isten kalapja, hazánk a bokréta rajta”. Az a feladatunk, hogy magyarok és nem magyarok, a hazában és idegenben újra átélhessék ezt az érzést.