Boron túl 24. – Mit takar a női ruha és miért?

Feleségem és a fiam is ellenezte, hogy megírjam ezt a cikket. Fiam, akinek minden írás előtt kikérem a véleményét, azt mondta: „Ebből nem tudsz jól kijönni, akármilyen óvatos is lehetsz, ebből csak bajunk lesz.” Feleségem kifejezetten idegesen reagált: „Ha egy divatlap ír erről azt megértem, de tulajdonképpen mi közöd van neked ehhez?” „Igazad van” – mondtam – „semmi, ez nyilvánvalóan nem a szakmám, ez csak az életem.”

A téma úgy ihletett meg, hogy láttam a világhálón egy szaudi hölgy személyi igazolványát. Az arckép minősége nem a nálunk megszokott gyalázatos, hanem színes, éles, arányos, remek volt, csak embert nem ábrázolt. Van az az iszlám viselet, amikor még a szem sem látszik, ennek a fejrésze volt a fotón. Nem akarom persze azt mondani, hogy nálunk lehet majd ilyen személyi igazolványt készíteni, hiszen Európa több országában már be is tiltották az arc teljes eltakarását. De az iszlám előretörése a fejlett nyugati országokban biztos hatással lesz a női divatra és ezen keresztül a női szeméremre is. Én már azt is megdöbbentőnek tartom, hogy milyen jelentős változások történtek az utolsó 20-30 évben. Mennyire másként öltöztek és mennyire másként voltak szemérmesek a feleségeink, mint ma a lányaink. Mielőtt azonban ebbe belevágunk, hadd kezdjem az elején.

„My way is to begin with the beginning.”, azaz „szokásom a kezdéssel kezdeni”, mondta állítólag Lord Byron. 10-12 éves lehettem amikor elolvastam a családi Jókai összesből a Fekete gyémántok című regényt is, és ott a következő történetet. Gonzaga Júliát, a híres északolasz család tagját, el akarják rabolni, egy hős ifjú kiszabadítja a hálóruhába öltözött hölgyet, akinek első dolga, hogy a szabadító szívébe kést döfjön, mert az meglátta a meztelen lábfejét. Ma is emlékszem mennyire megdöbbentett, hogy lehet valaki ennyire szemérmes a lábfejére.

Az 50-es és 60-as évek hölgyei, anyáink, nénikéink, ha lábfejüket, sőt meztelen lábukat meg is mutatták, de mai szemmel mókásan nagy mennyiségű szövetet igénylő fürdőruhákban jelentek meg a strandokon. A kétrészes fürdőruha már divatban volt, de ez nem összetévesztendő a bikinivel. A 70-es években aztán megérkezett az alul és felül se túl sokat takaró bikini is, a 80-as és 90-es évekre pedig a topless, illetve a kor németesebb kultúrájának megfelelőbben obenohne.

A meztelen felsőtest női stranddivatja azért persze sosem volt általános. Fiatal, csinos lányok között meglehetősen elterjedt volt, de voltak fokozatok. A többség csak a napozáshoz vette le a felsőt. Voltak, azonban, akik a vízbe is így mentek, és voltak, akik lángosért is így álltak a sorban.

Forradalmian megváltozott viszont az utcai divat, a fiatal lányok egyáltalán nem hordtak melltartót. Kezdetben persze a vékonyabb vagy kicsit áttetszőbb anyagból készült blúzokhoz hordtak, később már ezekhez sem. Ráadásul nyáron a lányok olyan blúzokat viseltek, amelynek bő, rövid ujjain és méretes nyakkivágásán keresztül szabadon járt a szellő és a férfi tekintet is. A 80-as években, mint teniszszakosztály-vezető találkoztam azzal a problémával, hogy egészségügyi okokból tegyük kötelezővé versenyzőink számára sportolás közben a melltartó viseletét. Az intézkedés megtörtént a közönség férfirészének legnagyobb bánatára.

Valamikor a századforduló idején kezdtek olyan újságcikkek megjelenni, hogy a női fehérneműipar nem tud csak a bugyikból megélni és különböző innovatív, szexi, különleges megjelenésű melltartókat dolgoztak ki a hölgyeknek. Én annak idején bármibe fogadtam volna, hogy a lányokat nem lehet visszakényszeríteni a melltartóba. Annak idején ugyanis a divat változása fejlődésnek tűnt. A XIX. század fűzője még a nők teljes felsőtestét eltorzította, derékon alul pedig ott voltak a bő szoknyák, és ha valakinek szüksége volt rá, akkor a fardagály nevű párnák is. A XX. század első felére még megmaradt a fűző felső része melltartó néven, a második felében viszont fokozatosan eltűnt, a hölgyek öltözködése alul-felül kezdte egyre jobban megmutatni természetes nőies formáikat, és valószínűleg a korábbiaknál sokkal kényelmesebbé is vált. A divat változása úgy tűnt összehangban van a nők emancipációjával és fokozódó társadalmi felelősségvállalásával.

A XXI. századra viszont kiderült, hogy a divat nem fejlődik, csak változik. Újra megjelentek a merev középkori páncélra emlékeztető melltartók a napi viseletben és a strandon egyaránt. Az újra alatt azt értem, hogy újra úgy, mint 50-80 évvel ezelőtt. Ez ugyanis nem az a melltartó, ami az én ifjú koromban, ha egyáltalán volt, akkor használatban volt. A bikiniről akkoriban azt tartották, hogy akkor jó, ha mindkét részét át lehet húzni egy jegygyűrűn. A mostaniakat műanyag merevítőstül, szivacsostul még egy női karperecen sem lehetne áthúzni.

A felsőtesttel kapcsolatos szemérmességgel egyidőben azonban ellentétes folyamat indult el derékon alul. A divatipar cézárai azért tudják, hogy nem lehet a hölgyek kezéből minden fegyvert kicsavarni. A bőrszerűen a testre tapadó vékony nadrágok alatt szinte nélkülözhetetlenné vált a tanga. A strandon ugyan kevesen vállalják be a tangát, de a fürdőruhabugyi nagysága és vonalvezetése évek óta folyamatosan tendál a tanga felé, mégpedig életkortól és testalkattól is szinte függetlenül.

Három generáció öltözködési szokásait volt szerencsém eddig megélni. Nem ártana, ha a mai fiatalokban tudatosulna mennyire más volt az illendő öltözködés 30 évvel ezelőtt, hogy ne sokkolja őket, ha a régi strandfotókon toplessben látják a nagymamát. Én pedig még szeretném megérni, hogy 8 éves gyönyörű lányunokám felnőtt nőként miben csábítja majd el a férfiakat.