Boron innen és túl 36. – Tisztaság fél egészség

Nem tudom, hogy az egyetemen tanultam, vagy később olvastam egy közgazdásztól, hogy az országok gazdasági fejlettségét polgárainak munka és higiénés kultúrája határozza meg. Nagyon régen volt, de ma is emlékszem, hogy kicsit berzenkedett bennem a gondolat, hogy a higiénés kultúrát a munkára való képességgel együtt emlegetni talán túlzás. Száz és több száz évvel ezelőtt a nagy járványok idején persze ez igaz lehetett, de a XX. században ez már elavult gondolatnak tűnt. 

Nos, ez a gondolat a XXI. században aktuálisabb, mint valaha. A különböző kultúrák, nemzetek tisztálkodási szokásai, szabálykövető vagy ellenszegülő attitűdje, nagyban befolyásolja a járvány elleni harcot és ezen keresztül az országok gazdasági eredményeit is. A baj csak az, hogy ezekről az intim kérdésekről nem rendelkezünk statisztikával. Utazásaim és olvasmány-élményeim alapján viszont sok tapasztalatom gyűlt össze, ami nagyon egyértelmű képet ad, kíváncsi vagyok, hogy az Önök hozzászólásai hogyan árnyalják, vagy változtatják meg ezt, milyen végeredmény alakul ki. 

Az első élményemet, ami felhívta a figyelmemet arra, hogy nagy különbségek vannak a különböző nemzetek tisztálkodási szokásaiban, azt egy mecklenburgi utazáson szereztem. Egy diáktársammal egyetemünk képviseletében, egy gyönyörű hanza városban Stralsundban töltöttünk néhány napot. Az ifjúsági szálláson, ahol laktunk, szintenként volt egy fürdőszoba, egy káddal kombinált zuhannyal. Úgy számoltuk, hogy 50-60 főre jut ez a fürdési lehetőség. A kezdeti izgalmak és hajnali kelések után, rá kellett jönni, hogy rajtunk kívül senki, azaz egyetlen német sem használja a fürdőszobát. Ekkor értettem meg, hogy miért csodálkozott a napi zuhanyzásomon az a thüringiai család, akinél 16 évesen cseregyerekként laktam. Később harminc éves koromban, már cseppet sem csodálkoztam, hogy feleségem bajor és osztrák rokonai is nagyon hóbortosnak és főleg költségesnek gondolták a magyaros tisztálkodást. Mi a családiházankénti 3-4 fürdőszobát tartottuk luxusnak, ők a naponkénti használatot, pláne, hogy az ő költségükre ment. Tulajdonképpen már gyerekként is tapasztaltam, hogy más szinten áll a német testápolás. A magyar rokonoknál, ha nem is volt fürdőszoba, kötelező volt a napi egyszeri teljes testi tisztálkodás, a sváb részen ezt némi részleges mosakodással meg lehetett úszni. 

Az, hogy kézmosásra sem szeretik a németek pazarolni a vizet, az egy bajor idegenforgalmi centrumhoz kapcsolódó hatalmas mosdónál vált egyértelművé. Ahol, németesen korrekt módon, külön kellett fizetni a wc használatért és a kézmosásért. Mondanom sem kell, hogy nagyon kevesen voltak hajlandók extra költségbe verni magukat. Ez persze harminc éves történet, de nekünk akkor az élmény még megrázóbb volt, hiszen akkor még hittünk a nyugati világ és életforma felsőbbrendűségében. 

A kontinentális Európa másik nagy népéről a franciáról közismert, hogy kifejezetten ódzkodnak a fürdéstől. Több száz éven keresztül tartotta magát náluk az a közfelfogás, hogy a fürdés rendkívül ártalmas és veszélyes az egészségre. Ezért alakult ki a férfiaknál és a nőknél egyaránt az erős parfümök használata és a parókaviselés. A szocialista pártpropaganda a 80-as években azzal büszkélkedett, hogy míg Budapesten a lakások több, mint 90%-ban van fürdőszoba, addig Párizsban ez az arány csak 30%. Amikor életemben először Párizsban jártam és megpillantottam a Szajnát, akkor értettem meg mennyire igazuk van a franciáknak. A Szajna önmagában is egy jelentéktelen kis folyó. Ha azonban belegondolunk, hogy több száz éven keresztül egy többszázezres város tisztítatlan szennyvizét kellett elszállítania, és egyben megoldani a város vízellátását akkor tényleg az volt a bölcs, aki nem került kapcsolatba a Szajna vizével. A párizsiak a „tiszta” vizet többnyire a hidakról merték a folyás felöli oldalon, a szennyvizet pedig a folyás alatti oldalon öntötték, illetve vezették a folyóba. Egy baj volt csak, hogy már több száz évvel ezelőtt is nagyon sok híd volt a Szajnán. Ha megnézzük, hogy mekkora folyói vannak a régebben is sűrűn lakott Franciaországnak, akkor a tisztálkodásellenes hozzáállás kialakulása indokoltnak látszik. Franciaországi útjaim során úgy tapasztaltam, hogy a hagyományok jelentős mértékben ma is élnek. Aminek volt pozitív hozadéka is, mert a pincérek közeledését a hátam mögött is érzékeltem, így nem kellett annyit forgolódnom, mint otthon szoktam. 

Ami minden negatív várakozását alulmúlja az embernek, az a mosdóhelyzet a francia éttermekben. Tulajdonképpen nem is mosdó-, hanem wc-helyzetről kell beszélni. Én például mosdóval nem is találkoztam. A Champs- Elysées elegáns nagy éttermeiben van külön férfi és női wc, közötte a folyosón egy közös mosdótálllal és természetesen két hosszú sorral. Jól értik, mi férfiak is sorban állunk, bár lehet, hogy nem mindenki tudja a sorát kivárni, mert a fény városában mindenhol ammónia illat terjeng. Olcsóbb, kisebb helyen általában csak egy koedukált wc-t találtunk. A csúcs azonban Monaco volt, ahol a hercegi palotától 100 méterre lévő étterem egyetlen koedukált wc-je a konyhából nyílt. Így sorbanállás közben megfigyelhettem a szakácsok boszorkányosan gyors munkáját. 

Amikor először vettem részt borkiállításon Franciaországban, figyelmeztettek, hogy semmilyen kézzel használt közös tálból ne vegyek. Egyszer ugyanis egy laboratóriumi vizsgálat kimutatta, hogy egy sósmogyorós tálból több mint tíz olyan ember vett, aki nagydolga végeztével nem mosott kezet. Azóta soha sehol nem veszek részt ilyen közösködésben, egyrészt nem tudhatom, hogy vannak- e franciák, másrészt a többi nemzetben sem bízom teljesen. 

Összefoglalva az eddigieket, úgy tűnik, hogy Nyugat-Európa két nagy nemzete és két legnagyobb hatású kultúrája, a testi higiénia terén messze mögöttünk van. Ami azért nagyon meglepő, mert egyébként más országokkal kapcsolatban a gazdasági fejlettséggel való szoros összefüggés teljesen nyilvánvaló. Nem foglalkoztam tőlünk keletre lévő országokkal. De nem is nagyon érdemes, ezeknek az országoknak a gazdasági fejlettsége történelmileg egészen más higiéniai viszonyokat determinál. Egyszerűbben fogalmazva a nyugat-európainál is rosszabb tapasztalataim voltak. Mi lehet az oka annak, hogy nem csak a térségünkből emelkedünk ki, de a nyugatot is megelőzzük?

Nekem két fontos tényező jut eszembe. Az egyik, hogy Magyarország talán Európa vizekben leggazdagabb országa. A Duna, a Tisza, a Balaton és kisebb folyóink szabályozása előtt az ország 20%-át víz fedte. Egész történelmünk folyamán még a fertőzésmentes ivóvíz sem jelentett soha problémát, nemhogy az, hogy fürdésre alkalmas-e. A másik, hogy bár a francia és német területek gazdaságilag mindig fejlettebbek voltak a magyarnál, mégis a magyar lakosság sokkal jobban élt. Még 150 évvel ezelőtt is a népesség legalább 90%-a földműves volt mindenhol a világon. A magyar föld pedig ugyanannyi munkával kétszer-háromszor annyi gabonát termett, mint a nyugat-európai. Ezért volt, hogy a II. világháborúban a magyar csapatokat nem lehetett a német szabvány szerint élelmezni. Jobb minőségű és nagyobb mennyiségű élelemre volt szükségük. A háború után a Bajorországba kitelepített magyar svábok ijedten tapasztalták, hogy a bajor parasztoknak nincsenek tányérjaik és nem esznek fogásokat. Az asszonyok egy fazék ételt (Eintopf) főznek és a családtagok egy kanállal körülülik a lábost. A közgazdasági összefüggés tehát mégis csak működik, csak nem a gazdasági fejlettség, hanem a lakosság életszínvonala az, ami a kulturált életminőséget a legjobban befolyásolja. Jó lenne újra olyan helyzetbe kerülnünk, hogy ha gazdaságilag nem is érjük be a fejlett nyugatot, de legalább jobban éljünk, mint ők.