Boron innen és túl 40. – Karácsonyi történet?

Nekünk magyaroknak a karácsony a legfontosabb ünnepünk. Advent első vasárnapjától hivatalosan is benne vagyunk, de feleségem részéről már november elején kezdődik a készülődés, azzal a felkiáltással, hogy kerüljük el az utolsó hetek tumultusát! Valójában abból az indíttatásból, hogy örül, hogy alkalma nyílik szeretteit megajándékozni.

Rajtam ezzel szemben, aki vállalkozó vagyok, ráadásul olyan, aki valamikor adótanácsadó volt, eluralkodik a kapuzárási pánik. Alig több, mint egy hónap és itt az év vége, mi az, amit nem fizettünk ki, mi az, amit nem könyveltünk le, pedig előnyösebb lenne még az idei évi szabályok szerint, mi az, amit még mindenképp idén kell megcsinálnunk, mit felejtünk el már megint? Mindezek eredményeképpen én idegesen gyötröm a munkatársaimat, a feleségem pedig idegesen gyötör engem. Bár máskor inkább papucs vagyok, mégis már többször előfordult, hogy a fenyőfát szenteste délelőttjén vettem meg, mindenki elképzelheti az összetűzéseket, amiket ezzel felvállaltam.  A november közepétől karácsonyig tartó időszak így számomra általában az év legkonfliktusosabb része.

Általában. Mert idén a járvány mindent megváltoztatott.  A távolságtartás elvei szerint össze sem tud jönni a nagy család, így a feleségemen sokkal kisebb a nyomás. Az ajándékvásárlás persze megmaradt, de főleg internetes alapon, nekem legalábbis sehova nem kellett mennem. Én is nyugodtabb vagyok, mint máskor. A pénzügyminisztérium munkatársainak idén nem volt érkezése új szabályozó rendszert alkotni, 39 éves vállalkozói pályafutásom alatt erre még nem volt példa és csökkent az üzleti ajándékozás mértéke is. Ugyanis az üzleti partnerek is meg szokták ajándékozni egymást karácsony előtt. Ez kedves szokás, de óriási jövés-menés lesz belőle, decemberben az ember vagy fogadja a vendégeit, vagy vendégségben van, dolgozni alig lehet.

Hála Istennek, illetve a járványnak, idén először decemberben is nyugodtan lehetett dolgozni, mert nemcsak „minden jóban van valami rossz”, hanem „minden rosszban is van valami jó”, ahogy mi magyarok oly bölcsen mondani szoktuk. Reményeim szerint azonban ez a nyugodt, békés karácsony az első és az utolsó, nyárra legyőzzük a járványt és visszakapjuk a konfliktusosabb, de boldogabb, megszokott karácsonyunkat.

A történet, amit mesélni szeretnék 5-6 évvel ezelőtt, tehát a hagyományos karácsonyi körülmények között játszódott. Lengyel vevőnk új borcsaládot kért tőlünk, amit én legnagyobb bosszúságomra november vége helyett csak december elejére tudtam kiszorítani, már enyhe karácsonyi lázban égő munkatársaimból. Lengyelünkről tudni kell, hogy a legkeményebb üzleti partnerem. Válogatott röplabdázó volt, győztes típus, nagydarab, erőszakos és rendkívüli munkabírású. Azt hittem, 2-3 napon belül találkozhatunk, hogy a részleteket, különösen az árakat, megbeszéljük. Ezzel szemben azt mondta, hogy úgy egy hónap múlva, vízkereszt után tud a rendelkezésemre állni. Aggódó érdeklődésemre, hogy ki a beteg, vagy mi a baj, a szokásosnál sokkal türelmesebben adott magyarázatot. Ő és családja, és nem kicsi kereskedelmi vállalkozása már az adventi készülődésben van. Ő tudja, hogy nekem, mint magyarnak ez kicsit furcsának tűnhet, de ők advent és vízkereszt között nem vállalnak fel sem családilag, sem üzletileg olyan helyzetet, ami valami konfliktust eredményezhet és ami megzavarhatja az ünnep szeretetteljes hangulatát. Tehát az általam eddig ismert „vadállat”, aki ártárgyalásainkon gátlástalanul és könyörtelenül vetkőztetett mindig meztelenre, most több, mint egy hónapra szelíd báránykává változott, és hajlandó volt jelentős veszteséget elszenvedni üzleti aktivitásának visszafogásával.

Mai napig nem tudom, mit gondoljak erről, nem tudok határozott véleményt kialakítani. Nehéz elképzelni, hogy Lengyelország jelentős része akár politikailag, akár gazdaságilag így működne. A magyar üzletemberek és politikusok legalábbis biztos, hogy nem tudnának öt héten keresztül békében meglenni egymással. Ismerünk történeteket, amikor az I. és a II. világháború alatt karácsonykor spontán tűzszünet alakult ki, sőt az addig egymással harcoló csapatok beszélgetni, barátkozni kezdtek. De ezek csak egy napig tartottak és nem is túl vonzóak számomra, nem szeretnék azokkal barátkozni, akiket később meg kell ölnöm.

Továbbá az se volt teljesen igaz, amikor azt állítottam, hogy a „vadállat” báránnyá változott. Nem, ő csak elkerülte azokat a helyzeteket, amikor könyörtelenül szokott viselkedni, egészen pontosan későbbre halasztotta a végrehajtását. A környezetének tehát nem sokat használt ezzel az 5 hét szünettel.

De vajon magának, a családjának használt-e? Nem lehet, hogy 47 hét harcban eltöltött idő után mindenkinek jót tesz 5 hétig a szeretetben megpihenni? A járvány elvette szokásos életünket és a helyette kapott különleges, eleve kicsit békésebb köztes idő lehetőséget ad arra, hogy akinek kedve támadt hozzá, most próbát tehet.