Boron innen és túl 46. – „mondjátok meg az apámnak, hogy a fia akarok lenni”
Az ifjú Michael Corleone szavai ezek a „Keresztapa” című világhírű műből, ami amellett, hogy bemutatja az amerikai maffia működését, a világ egyik legjobb családregénye. Így üzeni meg apjának, hogy már elfogadja az útját, kész tovább vinni az örökségét, nem lázad többé.
Minden fiú számára jó esetben az első példakép az apja, akire ösztönösen hasonlítani akar és akit meg akar haladni. Ha az apa gyenge vagy középszerű, akkor ez elérhető, reális cél és a fiú szívesen követi apját. Ha azonban az apa sikeres, akkor az utód nehéz helyzetbe kerül. A 25-45 éves korkülönbség összes tapasztalata, kapcsolata, ismerete az apát segíti. A fiú, – még ha tehetségesebb is – mások szemében kezdetben a legjobb esetben is középszerű utódnak tűnik. Így történt ez a „Keresztapában” is Michael Corleonéval, akinek a rátermettségét csak az apja halála után ismerték el. Az első ösztönös reakció ezért a hárítás; vagy lázadásban, vagy új utak keresésében. Sikeres apa nyomdokaiba lépni nem könnyű, a tehetségen kívül nagyon erős akaratra és önbizalomra is szükség van.
A történelemben sok híres apa-fiú kapcsolat maradt ránk, hiszen olyan összetett rendszerek esetében, mint vállalatok, vagy pláne országok, nagyot alkotni csak több tehetséges generáció munkájának egymásra épülésével lehetséges. Legnagyobb királyainknak Szent Istvánt, Mátyást és Nagy Lajost tartjuk. Mindhárman apjuktól nagy politikai, gazdasági és katonai erőt örököltek. Géza, Hunyadi János és Károly Róbert ismertsége és elismertsége mégsem hasonlítható fiaikéhoz, pedig a fiúk nagyságának magvait az apák vetették el. Ne feledkezzünk meg azonban az édesanyákról sem: az erdélyi Gyula nemzetséget szövetségesül hozó, ambiciózus Saroltról, a gazdag, befolyásos Szilágyi Erzsébetről és a kevésbé ismert lengyel hercegnőről Lokietek Erzsébetről, aki négy ujját veszítette el gyermekei védelmében a Zách Felicián merényletkor. Talán az édesanyák szerepénél is fontosabb a feleségek hatása, de ennek történelmi elemzésébe már nem megyünk bele, elég ha megállapítjuk, hogy a legnagyobb sikereket szinte mindig több generációs nagy családi teljesítmények alapozzák meg.
Bár a fiúk helyzete nehezebb, de apának lenni sem könnyű. Szeretné jó kezekbe átadni a vállalkozását, de el kell tudni viselnie, hogyha ezek a kezek erősen megnyirbálják élete fő művét. Hiszen az erős utódnak saját víziói és követelményei vannak, amelyeket érvényesíteni akar és fog. A már többször idézett „Keresztapában” az új Don addig helyez egyre nagyobb nyomást a szervezetre, amíg valaki árulóvá nem válik. Talán nem véletlen, hogy apja legjobb embere, aki a legtöbbet vesztette a vezetőváltásban az, aki először megtörik. Az ő kiválásával (megölésével) viszont már könnyen alakul ki egy új egyensúly, ami biztosítja a fiú hatalmának maradéktalan érvényesülését.
A generációk közötti konfliktusok feloldásának létezik két hatékony, de nagyon rossz megoldása. Az egyik, amikor az apa a helyettesének neveli ki a fiát. Az együttműködés ebben az esetben többnyire kiváló, csak ha az apa kiesik a vezetésből, akkor nem lesz, aki pótolja. Jó helyettesből szinte sose lesz jó első számú vezető. De családi, nevelési szempontból sem helyes, ha a generációk között alá-fölé rendeltség van. Az ifjabb családtagoknak meg kell találni azokat a munkaterületeket, ahol önállóan dolgozhatnak.
A másik nagyon rossz megoldás, amikor azonnal vagy egy rövid időn belül váltják egymást a generációk. Megfosztják ezzel egymást a közös munka örömeitől, mert ha van is konfliktus, az öröm azért sokkal több. A fiatal elveszíti a tanulás lehetőségét, az idősebb a fokozatos visszavonulásét, a legnehezebb helyzetbe azonban a vállalkozás kerül, amelynek nincs tanulási, alkalmazkodási lehetősége a váltáshoz.
A családi vállalkozások generációváltását apák és fiúk küzdelmeként írtam le eddig, holott bár ez a jellemző, de nem kizárólagos felállás. Nekem is édesanyám volt az erősebb „ellenfelem”, Őt kellett „legyőznöm”, vagy inkább meggyőznöm, hogy átvehessem a család és a családi vállalkozások irányítását. Az anya-fiú, vagy apa-leány kapcsolat azonban sokkal gyengédebb, sokkal kevésbé van benne rivalizálás, így sokkal egyszerűbb a generációváltás szempontjából. Persze egy anya-leány váltás lehet hasonlóan szikrázó, de ez még a jövő zenéje, én személyesen még nem láttam és nem hallottam ilyet. A nők szerepe azonban mindenképpen rendkívül fontos, mert vagy részt vesznek a vállalkozás irányításában, vagy nem, akkor viszont még nagyobb a szerepük a család irányításában. Márpedig a hatalom a családban dől el. Igazán éles harc a hatalomért, nem a generációk, hanem a testvérek között folyik. Később majd az unokatestvérek között is folyhat, de Magyarországon itt még időben nem tartunk. Féltestvérek között lehetne igazán nagy küzdelem, bár erről sincs tudomásom. Ennek az élességét az adná, hogy a küzdő felek mögött egymással utódjukért harcoló „anyaoroszlánok” állnának. Erre sok történelmi példát ismerünk, különösen muszlim, illetve többnejű országokból, ahol a trónért olykor több tucat fiú is harcolt. Az Oszmán Birodalomnak volt olyan korszaka, amikor az új szultán a későbbi trónviszályokat elkerülendő, mindig kivégeztette az összes fiútestvérét és féltestvérét a hatalomra kerülése után.
Mint ebből a véres példából is kitűnik a hatalomért folyó harc súlyos károkat okozhat a családban. Szülők és gyerekek, testvérek között szakadhat meg a családi kapcsolat, de ki tudja, hogyha nincs családi vállalkozás jobb lett volna-e a helyzet? A gyenge kötődések nem bírják az erős terhelést, az erős kapcsolatok viszont tovább erősödnek. Én dolgoztam együtt a szüleimmel és dolgozom a feleségemmel és a fiammal és rendkívüli élményekkel és érzésekkel gazdagodtam. A családi közös munka visszatérés az ember ősállapotához, ahhoz az életformához, amelyben az utolsó 100 év kivételével mindig is éltünk. Az, hogy a szeretetkapcsolatok egyben munkakapcsolatok is, az fokozza az érzések intenzitását és a benne élő emberek biztonságérzetét. Sokkal magasabb szintre emeli a családtagok közötti bizalmat és megbecsülést, hiszen közvetlenül láthatjuk és örülhetünk egymás, de főleg a hivatásukban a szemünk előtt kibontakozó gyermekeink munkamoráljának és tehetségének.