Boron innen és túl 50. – Te vidéki-e vagy?

Nem tudom, hogy a Szolnokon született, Kisújszálláson felnőtt és Szegeden végzett Karikó Katalin mit válaszolna erre a frappánsan feltett kérdésre, hiszen évtizedek óta a magyar média által nem, vagy csak alig szennyezett területen él. Valószínűleg el sem jutott hozzá a vidék szavunk jelentésének megváltozása. Nem tudom mikor történt a változás, de ma már nem azokat nevezzük vidékinek, akik tanyasi vagy falusias környezetben élnek, hanem mindenkit, aki nem budapesti. Bennem csak néhány napja tudatosodott ez a változás, amikor egy, a magyar választásokról szóló német cikket olvastam. Az újságíró a szavazás eredményében megmutatkozó vidék – Budapest különbséget tévesen falu – városnak fordította. Egy német számára nehéz lehet megérteni a magyar helyzetet, hiszen egy berlini, ha nem is szereti különösebben például a frankfurtiakat, vagy a münchenieket, azt azért, hogy vidékiek lennének semmiképpen nem gondolná róluk.

               Talán nálunk sem alakulhatott volna ki ez a jelentésváltozás, ha száz évvel ezelőtt nem veszítjük el hazánk kétharmadát, és vele a fővároson kívüli legnagyobb városainkat, illetve ha Rákosi idején nem csatolták volna mesterségesen Budapesthez a környező kisvárosokat és falvakat. Azt kellett volna írnom, hogy az akkori Budapest vidékén lévő kisvárosokat és falvakat, de a fővárosnak valamiért nincs vidéke. Minden magyar városnak és falunak van, Budapestnek nincs, neki agglomerációja van.

               Az én státuszom „vidékiségi” szempontból nehezen értelmezhető. Ugyan Budapesten születtem, és hivatalos lakóhelyem mindig itt volt, de 38 éves korom óta időm háromnegyedét Badacsonyörsön töltöm. Ennél is nagyobb a jelentősége annak, hogy Buda peremvidékén születtem. Gyermekkoromban a csirkéken és nyulakon kívül malacokat is tartottunk, tavasztól őszig elláttuk magunkat gyümölccsel és zöldséggel, egész évben borral és pálinkával. Ezzel szemben több „vidéki” munkatársam a 3-4. emeleten nőtt fel. Igaz azonban az is, hogy egy világváros szomszédságában laktam és élni tudtam mindazzal a tanulási, kulturális és sportolási lehetőséggel, amit ilyen gazdagságban csak ez a város ad.

               Kétlaki vagyok, Budán azon a telken lakom, ahol gyermekkoromban is, csak a falusisas jelleg mára sűrűn lakott kertvárosiasra változott, vidéki házam egy 1,6 hektáros olaszrizling ültetvényben áll Badacsonyörsön. A két részre szakadt ország víziója szerintem túl leegyszerűsítő. Egészen más ugyan az élet a falvakban, mint Budapesten de a több mint 100.000 lakost számláló, 7 városunkban, az emberek élete nem sokban különbözik a fővárositól. Nagyon sokan élnek kis és közepes nagyságú városokban, ahol az élet minősége és jellege a két szélső helyzet között alakul.       

               Furcsa, és talán csak politikailag motivált, hogy pont most alakult ki az ellentét a főváros és az ország többi része között. A globalizáció ugyanis egyre közelebb hozza a különböző településeken élő emberek életét. A falvakban élők közül egyre kevesebben dolgoznak a mezőgazdaságban, és akik ott dolgoznak, azok is más jellegű munkát végeznek. Egy több mint 100 millió forintos hidastraktor vezetőjének például a legjobban a számítógéphez kell értenie. A mezőgazdaságban is a napi nyolcórás munkavégzés lett a jellemző és egész éven keresztül. A házi nagyállatartás megszűnőben van, tehéntartás már egyáltalán nem létezik, de egyre kevesebb helyen tartanak baromfit és egyre több az olyan porta, ahol csak fű, díszfák és virágok vannak. A nyomtatott sajtó Budapesten is visszaszorult, internet nélkül már a falvakban sem lehet élni és nyilván mindenki látott már olyan kerítés és vezetékes víz nélküli putrikat, ahol a „ház” egyetlen dísze a tányérantenna.

               Az életformák egyre jobban fognak egymáshoz közelíteni, van azonban egy különbség, ami mindig meg fog maradni. A falusi, kisvárosi ember természetes emberi és természeti közegében él. A falusi ember falujában mindenkit ismer. Ha bemegy a szomszéd kisvárosba és majdnem mindennap bemegy, az utcán ugyan nem köszön mindenkinek, de ahol dolga van a hentesnél, a könyvesboltban, a virágboltban, vagy a kórházban mindenkit ismer és őt is mindenki ismeri. A Budapesten személytelen szolgáltatások így megszemélyesülnek. Nem azt mondjuk például, hogy elugrok a boltba, hanem hogy elugrok a Katihoz. Akinek ismerjük a férjét, tudunk a gyerekeiről és ő is tudja rólam, milyen béna vagyok a boltban, elkéri a listámat és gyorsan összeszed nekem mindent. Tehát nem csak az embereket ismerjük, hanem a családjukat is. Ha valakiről beszélünk, hogy felvegyük-e a pincészetbe, vagy milyen polgármester lenne, mindig előkerül a családja is. Ha nem ismertük a szüleit, akkor is tudunk róla kik voltak, mit csináltak. Budapesten azt mondjuk valakiről ez rendes ember, kisvárosban azt, hogy ez rendes családból származik. Budapesten már csak azokat a szomszédaimat ismerem, akik ott születtek, mint én és ezért még „falusi” korunkból ismerjük egymást, a legalább 90%-ot jelentő újonnan betelepültekkel jó esetben köszönőviszonyban vagyunk. Budapesten, ha színházba, koncertre, éterembe vagy valamilyen rendezvényre megyünk szinte soha nem találkozunk ismerőssel. Badacsonyban vagy Tapolcán, ha ilyen összejöveteleken nem is ismerünk mindenkit, mindig van több jó ismerős, akivel meg tudjuk beszélni a világ dolgait. Sokrétű, élő emberi kapcsolattal rendelkezünk a társadalom minden szegmensében.  Így a vidéki ember még ha néz is sorozatokat, nem azért, hogy az pótolja a nemlétező társadalmi kapcsolatait. A médián és a világhálón ugyanazok az információk és erőszakos hatások érnek minket, mint a pestieket, mégis kevesebb az esély, hogy vélemény buborékba kerülünk, hiszen ismerjük a körülöttünk élő emberek véleményét a világról.

Ez az életforma ugyanakkor folyamatos nyilvánosságot és egyfajta szereplést jelent. Ha Budapesten szabálytalanul elém vág valaki, keményen rádudálok, vidéken viszont kedvesen mosolygok, mert mit lehet tudni, ki ül a volánnál: a feleségem orvosa vagy a gyerekem főnöke, de mindenképpen valaki ismerős. Az emberek többsége persze nem tud hol így, hol úgy viselkedni, hanem kialakít egy ösztönös viselkedési kultúrát, a pestiek agresszívabbat, a vidékiek barátságosabbat. A vidéki életforma nem tűr semmiféle devianciát. Így akik más életet akarnak, mint amit a többség, nem maradnak vidéken.

A vidékiség toposzát a különböző művészetek már vagy száz éve kialakították. A vidéki ember kicsit rosszul, vagy minimum nem divatosan öltözött, komótosan mozog, beszél, gondolkodik, kövér, vagy legalábbis testes, kedves, joviális, de a világ folyásától elmaradott, alacsonyan képzett. A különbség csak az, hogy régen ez a tanyasi és falusi ember toposza volt, ma pedig mindenkié, aki nem budapesti. Ide kapcsolódik még a lemegyek kifejezés és ennek összes változata. A pesti ember Magyarországon mindenhová lemegy, esetleg leutazik, leautózik, stb, hogy az Miskolc vagy Szeged, falu vagy város, az mindegy, ő a pestisége magaslatából oda leereszkedik. Persze ez nem vonatkozik Bécsre vagy Párizsra, de még Kolozsvárra vagy Dunaszerdahelyre sem, a pesti ember már nem Nagy-Magyarországban gondolkodik.

Tizenhárom éves unokámmal beszélgettem arról, amit írok, hogy Budapestnek nincs vidéke és a pestiek az egész országba „leutaznak”. Szerinte nincs itt semmi érthetetlen, hiszen Érdre vagy Budaörsre sem utazunk le, mert ezek a városok Budapesthez tartoznak. Van tehát Budapest az agglomerációjával együtt, az ország többi része pedig Budapest vidéke. Hát, pesti gyerek és még az is lehet, hogy igaza van.

Fotó forrás: https://vilcek.org/prizes/prize-recipients/katalin-kariko/