Boron innen és túl 51. – „Te pesti-e vagy?”
1984. évben halt meg nagyszerű színművészünk Bánhidi László, ha még élne biztos igennel válaszolna erre a kérdésre. Szatmárnémetiben, értelmiségi családba született, de már színjátszást is Budapesten tanult, ízig vérig városi, pesti ember volt, aki még nyári szabadságra sem ment a csepeli Duna-ágnál messzebb. Legemlékezetesebb drámai és filmszerepei: Tiborc a Bánk bánból, Matula a Tüskevárból, Matuska a Bujtor filmekből a magyar színjátszás legsikerültebb parasztábrázolásai. Egy színész persze sokféle embertípust megjeleníthet, mégis érdekesnek érzem, hogy egy paraszttípusokat kiválóan játszó karakterszínész értelmiségi és pesti környezetből érkezik.
Ez is mutatja milyen butaság minden embercsoportra vonatkozó általánosítás, legyen az akár pestizés, akár vidékizés. Merthogy, ha esetleg valaki Budapesten nem tudná, ahogy Budapesten vidékiznek, úgy vidéken meg pestiznek. Vagy húsz évvel ezelőtt találkoztam először a pestizés első, még nem igazi formájával. Naponta több busszal érkeztek hozzánk borturisták a fővárosból és szomszédainknak meg kellett szervezniük a parkolónk mellett a kerítésükön kívül álló cseresznyefáik őrzését. Mert jóravaló, rendes ember sem tud okvetlenül ellenállni a fákon pirosló cseresznyének és leszed néhány szemet, amennyi elfér a markában. De a pesti ágastól szedi a gyümölcsöt, egy-egy vesszőn 50-60 szemet is zsákmányolva, a fákat letarolva, évekre elcsúfítva. Ezek, a fákat még nem nevelt, hordaként viselkedő emberek azonban még ténylegesen pestiek voltak. Mára azonban, a „pesti” jelző önálló életre kelt, függetlenül attól, hogy valaki hol él, vagy honnan származik. Pestinek, illetve egész pontosan „egy kicsit pestinek” nevezik azt a személyt, aki okoskodó, erőszakos, csak a maga javát nézi, nem érzékeny mások érdekeire, egy kicsit durva lelkű, egy kicsit olyan pesti.
Ahogy az előző írásomban kifejtettem kétlaki vagyok és ezért nem tudok egyik oldallal sem igazán azonosulni. Én vagyok a belga a flamand-vallon konfliktusban, pontosabban lelkileg azzal az oldallal azonosulok, akit éppen szidnak. Pestiként el kell, hogy mondjam, hogy ahogy a vidékiek nem alkotnak homogén tömeget, hiszen tanyasiak, falusiak, kis és nagyvárosiak, mi itt a fővárosban legalább ilyen sokfélék vagyunk. Kezdjük ott, hogy rám nézve kicsit sértő is, ha lepestiznek, hiszen én budai vagyok, márpedig ez két külön világ. Buda földrajzilag egy keskeny hosszú sáv a Duna és az erdős budai hegyek között, dombokkal, sok parkkal, fás sétányokkal. Ha nem építettek volna néhány szörnyű lakótelepet és Dél-Budán nem lenne ipar, azt mondhatnám, hogy egész Buda zöldövezet. Budán magasabbak az ingatlanárak, az átlag jövedelem, jobban lehet közlekedni, parkolni, élni.
A pesti síkon épült föl a nagy népsűrűségű igazi város, ami zajos, büdös, élhetetlen, de itt a buli negyed, itt vannak az éjszakai szórakozóhelyek, a Váci utcai, Andrássy úti és a körúti boltok, a legjobb éttermek, a fontos színházak és múzeumok, a Parlament és a minisztériumok, itt folyik az élet. Itt él az úgynevezett „belpesti” értelmiség. A megnevezésből kiderül, hogy nemcsak az a fontos, hogy a Duna melyik partján vagyunk, hanem az is, sőt főleg az, hogy mennyire centrálisan tudjuk magunkat pozícionálni és nemcsak Pesten, hanem Budán is. A második világháborúig az I. kerület (Budai Vár), ezt követően a rendszerváltozásig a nagykörúton belüli értelmiség, és a II. kerület (Rózsadomb, Pasarét) lakói irányították az országot. Mára már fontos politikai és gazdasági vezetők a XII. kerületben is, vagy főleg ott laknak és a pesti oldalon is kijjebb tolódtak, illetve sokan kiköltöztek a budai oldalon a városhoz közeli különleges természeti adottságokkal rendelkező kisvárosokba és falvakba (Szentendre, Budakeszi, Nagykovácsi, Budaörs, stb.). Ők az igazi pesti emberek, ők irányítják a politikát, az üzleti életet és a médiát, mindent, amiben pénz van, vagy valamiért fontos. Meggyőződésem, hogy nekik köszönhetjük vidéki szavunk új értelmét. Aminek alapja az lehet, hogy minden fontos szervezet vagy üzleti vállalkozás valamilyen formában (iroda, telephely, székhely) megtalálható Budapesten, vagy annak agglomerációjában. Még a Varga Pincészet székhelye is a fővárosban van, pedig az aszfalton nem sok szőlő terem.
A trianoni döntés következtében kialakult vízfejet a Budapest központú úthálózat és a globalizáció tovább növelte. Szándékosan írok vízfejet, hiszen az itt megtermelt GDP-ről és az itt élők átlagjövedelméről szóló statisztikai adatok nem érnek semmit. A mi családunk szőlőinek és pincészetének a vidéken megtermelt eredményei is itt jelentkeznek, ahogy a mi jövedelmünk is. Ugyanakkor kialakult egy olyan helyzet, hogy minden fontos dolgot itt lehet elintézni, minden fontos embert itt lehet elérni. Ez persze nem magyar jelenség, a világ legtöbb fővárosára és nagyvárosára igaz. Kialakulhatott ezért egy új emberfajta, a „homo metropolicus”, akinek fő életterét a világ nagyvárosai adják. A fajta magyar változata ért magyarul is, de inkább angolul tájékozódik és dolgozik. Ausztriában síel és tenger mellett nyaral vagy telel, de hétvégén előfordul a számára a Balatonon vagy más nívós helyeken létrehozott wellness skanzenekben is. Ideiglenesen állomásozik Magyarországon, bocsánat Budapesten, de a többi metropoliszban is. Globális munkaadói bármikor más földrészeken is bevethetik. Hazaszeretettel általában nem, állampolgársággal viszont gyakran többel is rendelkezik. A legfontosabb üzleti és hatalmi ágakat ők irányítják, az országos média minden ágában meghatározók.
A belpesti, belbudai értelmiség többsége azért még valamilyen módon kötődik a vidékhez. Onnan származik, közeli rokonai élnek ott, vagy hétvégi háza, nyaralója van valahol. Ezek a kötődések határozottan jót tesznek nekik, kevésbé szakadnak el a valóságtól, csökken a lehetősége, hogy extrém szellemi irányzatok hatása alá kerülnek.
Még kevésbé tekinthetők igazi pestinek a külvárosokban élők. Ezeket a területeket 7 önálló várost és 16 nagyközséget 1950-ben csatolták a fővároshoz és a mai napig érezhető egyfajta különállás. A tényleges fizikai összeépülés is csak a rendszerváltás után történt meg. A 90-es években még kilométerekre a város külső határától, közel a Dunához Albertfalva és Budafok között egy nagy birkanyájat legeltettek. Ma már jöttünkben, mentünkben nem találkozunk birkákkal, mégis mi budafokiak, ha be kell mennünk a centrumba, akkor azt mondjuk: ma bemegyek a városba”.
A kertvárosokon kívül azonban a pesti külvárosban vannak olyan városrészek, ahol a házak egy részében ki van kapcsolva az áram, az ablakokat üveg helyett deszka védi vagy vakolatlan téglával vannak berakva. Sőt még belpesten is vannak elszlömösödött területek, például a hírhedt VIII. kerület, a „nyócker”.
Remélem sikerült megmutatni mennyire nem beszélhetünk tipikus pesti emberek homogén tömegéről, pedig arról még nem is szóltam, hogy a lakosság közel fele nem Budapesten született, vagy ha mégis, akkor a szülei származnak vidékről.
Mégis kialakult, és már gyermekkorban is észrevehető egyfajta pesti életérzés és gőg. Ami számomra azért is furcsa, mert ezzel egyidőben, a főváros tehetősebb rétegéből sokan költöznek a számukra élhetőbbnek tartott vidékre. Ami úgyis értelmezhető, hogy dezertálnak a harcban, átmennek a barikád másik oldalára. A centrum és kertvárosai között, beleértve az agglomerációt is már régóta van egy hullámzás, olykor kifelé aztán befelé. Az azonban új jelenség, hogy sokan 100 kilométernél messzebbre költöznek ki a fővárosból. A mobiltelefon, az internet és az ezekre épülő otthoni munkavégzés egyre szélesebbre nyitja a városokból való kiköltözés lehetőségét. A gáz és hőszivattyús fűtés és az elektromos autók elterjedése következtében viszont folyamatosan javul a városok levegője és csökken a zajszennyezés is. A fejlődés iránya így nehezen megjósolható, a legvalószínűbb, hogy mindkét irányban további jelentős mobilitás várható. Az emberek életmódja egyre változatosabbá és összetettebbé válik. Ma sem lehet és a jövőben még nehezebb lesz valakit azzal jellemezni, hogy hol lakik. Nem kéne ezt abbahagyni?