Feleségem és a fiam is ellenezte, hogy megírjam ezt a cikket. Fiam, akinek minden írás előtt kikérem a véleményét, azt mondta: „Ebből nem tudsz jól kijönni, akármilyen óvatos is lehetsz, ebből csak bajunk lesz.” Feleségem kifejezetten idegesen reagált: „Ha egy divatlap ír erről azt megértem, de tulajdonképpen mi közöd van neked ehhez?” „Igazad van” – mondtam – „semmi, ez nyilvánvalóan nem a szakmám, ez csak az életem.” A téma úgy ihletett meg, hogy láttam a világhálón egy szaudi hölgy személyi igazolványát. Az arckép minősége nem a nálunk megszokott gyalázatos, hanem színes, éles, arányos, remek volt, csak embert nem ábrázolt. Van az az iszlám viselet, amikor még a szem sem látszik,…

Képforrás: Hieronymus Bosch – A Pokol Irracionálissá vált a világ, és ami a legdöbbenetesebb, a „művelt” nyugati világ. Ki csodálkozna részeges keleti despotákon, analfabéta román akadémikusokon vagy iskolázatlan afrikai hadurakon. De most az iszonyat nem a barbár perifériáról, hanem a világ hatalmi centrumából jön. Az első döbbenet számomra az Unió két legfontosabb politikusa, a bizottság és a parlament vezetője volt. A részegen tántorgó, mindenkit fogdosó, csókolgató, lökött öreg bácsi és az agresszív nyolc elemis német, aki ritkán nyilatkozik élőben, mert nehezen kerüli el a trágár kifejezéseket, alkoholbetegségét viszont már sikerült leküzdenie. Borzasztóan szégyellném magam, ha valamelyikük a Varga Pincészetnél dolgozna bármilyen pozícióban. De a svéd miniszterelnöknek is csak 8 elemije…

A Dunántúlon, Budafokon születtem, azóta is itt élek, ritkán megyek át a Duna túlsó oldalára. Arra a túlsó oldalra, például Pestre, ami nem innen, hanem túl van a Dunán, de nem a Dunántúlon van. Mióta eszemet tudom, furcsállom ezt a szavunkat, amióta pedig írom a blogomat különösen sokat foglalkoztat. Ahányszor leírom, hogy boron innen, vagy boron túl, mindig eszembe jut a Dunántúl, amiből nincs innen. Máté fiam mondta, hogy azért van ez így, mert a Duna másik oldalán már a Duna-Tisza köze van, azután a Tiszántúl. De Komáromnál, Győrnél nincs a Duna-Tisza köze és még sincs Dunán innen.  Nekem inkább úgy tűnik, hogy van az ország, és vannak a centrumhoz…

Kép: Jumbo – legjobb barátaim társa Érdemes-e két közhely között párhuzamot vonni? Hiszen mi sem nyilvánvalóbb, hogy a modern ember kutya nélkül létezni sem tudna, vagy ha tudna is, nem lenne neki érdemes, azt pedig, hogy az ősember első és legfontosabb társa a kutya volt, mindegyikünk tanulta az iskolában. Mégis izgalmas szellemi kalandot jelenthet, hogy ugyanaz az állat került kitüntetett szerepbe a néhány ezer fős, még a kihalásnak is kitett emberiség első lépéseinél, mint száz ezer évvel később a 7 milliárdos emberiség utolsó, reméljük, hogy még sokáig tartó útján. Az ember és a kutya együttélését már 14 000 éves régészeti leletek is bizonyítják, de a kutatók feltételezik, hogy a közös múlt…

Varga maradj a kaptafánál, szól helyesen a latin mondás, bár magyarul suszterrel ismerjük, ami némi logikátlanság népünktől, hiszen a cipő javításához nem kell kaptafa, csak az új készítéséhez, ami viszont nem a suszter, hanem a varga hatásköre. A latin verziót magam miatt idéztem ide, aki megint, nem tudok nyugodtan megmaradni a kaptafámnál, ismét olyan kérdéshez nyúlok, amihez nem értek. De mit tegyek, ha a tisztelt szakértő hölgyek és urak fontos témákat parlagon hagynak. Ennek a furcsa, különös igének értelmezése első pillantásra nem tűnik fontos kérdésnek, de így járvány idején önkéntes karanténomban elég fontosnak tűnik, hogy ha lehet, kigyomláljuk a közbeszédből a szellemi trágárságnak számító, primitív kifejezéseket. Először gimnazista koromban sújtottak…

Matematika szakos gimnazista, kutató közgazdász és üzletember létemre sokáig meg voltam győződve arról, hogy a világ emberi tartományában a racionális megközelítést nem korlátozza semmi. Aki hívő, annak nyilvánvaló, hogy Istent nem lehet és nem is kell megérteni, aki ateista az ugyanígy van a „végtelen” fogalmával. Az, hogy például a világegyetem térben és időben végtelen, az nyilvánvaló, de ki az, aki emberi aggyal fel tudja fogni, hogy valami mindig volt és mindig lesz. A mi kis emberi játszóterünkön azonban sokáig azt hittem, hogy az ész az úr. Olvastam ugyan tanulmányokat arról, hogy az emberek fontos nagy döntéseiket mindig érzelmi alapon hozzák meg, de sokáig azt hittem, hogy én természetesen felette állok…