Boron innen és túl 11. – Harc a nagyúrral I., Pénzügyi csapdák, – Befektetések
„Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten:
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom.”
Harc a pénzért, a vagyonért, ami Ady versében az élet maga. Gyermekkorom rövid, de nagyon eredményes versmondói pályafutásában a legnagyobb sikert ezzel a verssel értem el. Nem is szólva arról az érzésről, hogy két-háromszáz ember a vers hatására akkor vett és nem vett levegőt, amikor én akartam. 14 évesen a vers szuggesztivitása fogott meg, a varázslat, aminek ereje-mélysége szinte páratlan a magyar- és a világirodalomban. Mára, 50 évvel később már megtapasztaltam az élet drámaiságát is. Láttam embereket elveszteni a munkájukat, a házukat, a pénz miatt széthullani családokat, életeket. Azt hiszem ma is ugyanúgy mondom a verset – talán családom sem tudja, hogy este későn, mikor már alszik mindenki, néha verset mondok –, de ma már a versben megjelenő küzdelem konkrétabb alakot nyer, tényleges emberi sorsok adnak súlyt a verssoroknak. Talán a vers hatására fiatalkorom óta, tehát már nagyon régen foglalkoztat a pénz hatása az emberek életére, vagy inkább fordítva, az emberek törekvése a pénz, esetleg vagyon megszerzésére.
Származásom olyan, mint a magyaroké általában, őseim között sokféle nációt megtalálhatunk, még a magyart is. A legnagyobb hatással mégis sváb őseim voltak rám, hiszen egy sváb kisvárosban, Budafokon nőttem fel. Családunkban az a mondás járta, hogy egy sváb nem lehet olyan szegény, hogy egy kis megtakarított pénze ne lenne. Azt hiszem, hogy a megtakarításra és ezáltal egyfajta biztonságra való törekvés a legalapvetőbb, és nem csak sváb emberi tulajdonság. Szüleim példája azt mutatja, hogy egy bizonyos kor után az ember már nem tud, vagy nem is akar változni. Nyugdíjas korukban lettek sikeres vállalkozók és ahelyett, hogy élvezték volna megváltozott anyagi helyzetüket arra voltak büszkék, hogy még a nyugdíjukból is megtakarítanak. A pénz megkeresésében is az emberek többsége a biztonságot, a kicsi de biztos lépések sorozatát preferálja. Talán Jókainál olvastam valahol, hogy milyen érdekes, hogy a különböző nemzetek, hogy fejezik ki a pénzkeresetet, a szorgalmas német megszolgálja a pénzt, a hazardőr francia nyeri, a gazdag amerikai csinálja, csak a szegény magyar keresi, de nemigen találja.
Fiatal srác koromban, barátaimmal ellentétben, nem szereztem jogosítványt. Nem akartam szüleim autóját vezetni, úgy gondoltam, mint kutató közgazdásznak nem lesz annyi jövedelmem, hogy autót tartsak fenn, így jobb ha nem szokom hozzá ehhez a luxushoz. Aztán amikor kiderült, hogy a fizetésemből a családomat sem tudom egyedül eltartani, akkor különböző vállalkozásokba kezdtem. Negyven évvel ezelőtt még nem volt ennyi autó, mégis már akkor is furcsa lehetett az a néhány hónap, amikor már sikeres vállalkozó voltam, de még nem volt jogosítványom és autóm. A több pénz azonban az autón kívül nem változtatta meg az életünket. Barátaim, ismerősem körében is ezt tapasztaltam, hogy az emberek nem kastélyra és személyzetre vágynak, csak egy kicsivel nagyobb kocsira, lakásra, házra és ha jelentősebb pénzhez jutnak, akkor is csak ezt valósítják meg. Miért van akkor, hogy sok ember mégis harcol a „Nagyúrral”? Ha az emberek többségének vágyai ennyire a földön járnak, miért kell mégis oly sokuknak naponta megküzdeni a létfenntartásért. Ha eltekintünk az extrémitásoktól, úgymint: szenvedélybetegek, munkaképtelenek stb., akkor is meg kell, hogy állapítsuk, hogy a társadalom normális életvezetésű többsége nem tudja kikerülni a pénzére, a vagyonára a gazdaságban kihelyezett csapdákat. Ha pedig valaki beleesik egy ilyen csapdába, akkor élete nagy részében harcolhat a „disznófejű Nagyúrral”.
A csapdák közül a legfontosabbak „az élet ajándéka” típusú befektetési üzletek, a luxusfogyasztás, a szerencsejáték és az uzsora. „Az élet ajándéka” és a luxusfogyasztás a gazdagabbakat, illetve a középréteget, a szerencsejáték és az uzsora pedig jellemzően a szegényeket fosztja ki. Kezdjük a gazdagabbakkal, ami alatt én csak azt értem, hogy olyan emberek, akiknek van üzletelésre, befektetésre pénze. „Az élet ajándéka” kifejezést 30 évvel ezelőtt egy vállalkozótól tanultam, aki így akart rábeszélni egy majd később épülő társasházi lakás hihetetlen kedvező feltételekkel való megvásárlására. Szerencsére annyit már akkor is tudtam, hogy két üzletfél közül az egyik csak akkor járhat nagyon jól, ha a másik nagyon buta. A vállalkozó pedig sok mindennek látszott, csak butának nem, így egyértelmű volt, hogy ez a szerep nekem van kiosztva. A társasház nem épült meg, „az élet ajándékának” árát a vállalkozó ennek ellenére többektől beszedte, szerencsére tőlem nem. Néhány évvel ezelőtt, amikor a nagy bankok már csak 1-2 százalékot adtak a befektetésekre, néhány kisebb pénzügyi vállalkozás és a „karcagi Marcsi” még 15% körül ígért. A dühös befektetők most valakitől, ha más nincs hát az államtól, vissza akarják kapni a pénzüket. Ők jóhiszeműen gondolták, hogy a kis brókercégek és a „karcagi Marcsi” tízszer jobban meg tudják forgatni a pénzt, mint a mértékadó üzleti körök. Hasonlóan érthetetlen volt számomra, hogy több ezren fektettek be hazánkból az Egyesült Államokban és Spanyolországban épülő nyaralókomplexumokba, óriási haszon reményében. Úgy gondolván, hogy pont az ő 5-10 millió forintjukra van ott szükség, hogy néhány év múlva tehermentesen hozzájussanak 40-50 milliós vagyonhoz. A helyiek nyilván mind hülyék, vagy nincs ennyi pénzük. A csalók a befektetők pénzéhségére, illetve egyfajta birkaszellemre alapoznak. Mindig vannak ezért mértékadó személyek, akik már részt vesznek a „vállalkozásban” és vagy tényleg jól járnak, hiszen az elsők között vannak, vagy később csendben hagyják őket kiszállni.
Nem minősült üzleti csalásnak, de nagyon közel van hozzá a devizahitel-csapda, amelybe sikerült a bankoknak sok honfitásunkat becsalni, vagy bekényszeríteni. Azért merem mondani, hogy bekényszeríteni, mert engem, azaz a Varga Pincészetet a finanszírozó külföldi tulajdonú bank kényszeríteni akart. Szerencsére a cég akkor is jól prosperált, és több bank is átvállalta volna forintban is a hitelezésünket, ezért nem sikerült bekényszeríteni minket a csapdába. Ha sikerül, ma már nem lenne Varga Pincészet. Jogász barátaim arra szoktak hivatkozni, hogy nem igazság, hanem jogszolgáltatás van. Sajnos a devizahitelesek esetében kiderült, hogy még jogszolgáltatás sincs, a független magyar bírói kar, ha a nemzetközi multik érdekeiről van szó, akkor nem független. A devizához kötött forintban nyújtott hitel valójában egy árfolyamspekulációs ügylet volt, amit jogszerűen nem lehetett volna hitelként értékesíteni. A bankok a devizahitelt felvevőket becsapták. Ami miatt ezt a csalárdságot is „az élet ajándéka” csoportba sorolom, hogy a hitelfelvevőnek úgy tűnhetett, hogy fele kamatot, illetve terhet kell fizetnie, mintha forintban szerződne, és még a bank is többszörösen jól jár. Nos ez az, ami egy üzletben lehetetlen. A devizakamat csak azért volt alacsony, mert a piac már beleárazta a várható árfolyamváltozásokat. Az, hogy az árfolyam ilyen drámaian változott, az kevésbé volt kalkulálható, de a hitelfelvevőnek nem volt esélye, hogy jobban járjon, mintha forintban szerződött volna, sőt a bank extraprofitját is előre kalkuláltan az árfolyamváltozásból neki kellett megfizetnie. Tehát az ügyfél átverése, ha talán a ténylegesnél kisebb mértékben is, de előre be volt kalkulálva. A határidős árfolyam spekulációt egyszerű pénzügyi szolgáltatásként hitelfelvételként adták el, megtévesztve a hozzájuk forduló embereket. A siker érdekében véleményvezér közgazdászokat is igénybe vettek, akik elmagyarázták, hogy a devizához kötött forinthitel-felvétel azért is előnyös, mert az euro bevezetése miatt a forint erősödése várható, így a hitelfelvevők még az árfolyamon is nyerni fognak. Nem emlékszem rá, hogy bárki nyilvánosan bírálta volna ezt a konstrukciót. Mint közgazdász végzettségű szégyenlem magam az egész szakma nevében, hiszen a nyilvánosság előtt szereplő kollegák közül, akik nem erkölcstelenek, azok hülyék voltak.
Mint a fenti példákból kiderült bár törekszünk a biztonságra, de ennél is fontosabb számunkra, hogy jól járjunk, és nem csak azért, hogy jobban éljünk, hanem, hogy megmutassuk milyen rátermettek vagyunk. Ilyenkor pedig hajlamosak vagyunk elfeledkezni a biztonságunkról. Márpedig külön vállalkozások vannak, akik a hibáinkra specializálódtak, hiszen „legkönnyebben meggazdagodni az emberi butaságból lehet”. A saját pénzből vagy részben hitelből befektetők tömeges átverése valószínűleg összefügg a rendszerváltozással is. A diktatúrának sok hátránya mellett volt annyi előnye, hogy a csalók nem bújhattak jogi konstrukciók és sztárügyvédek mögé. A magyar lakosságnak ezért nem volt ilyen irányban kifejlesztett veszélyérzete, különösen nem tekintélyes nemzetközi bankokkal szemben.
Fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a befektetőktől elcsalt pénz zömében külföldre került. A csalók többsége külföldi volt, de feltételezem, hogy a magyarok se itthon helyezték biztonságba pénzüket. A bankok háromnegyed része akkortájt idegen kézben volt és a csalást a külföldiek kezdték, így a legnagyobb forgalmat ők bonyolították. Érdemes lenne kiszámítani, mekkora veszteséget okozott ez az országnak, hány évre vetette vissza a fejlődésünket, milyen kárt szenvedtünk mi, akik nem voltunk szereplői a csalásnak. A befektetők többsége talpra állt évek vagy még előttünk lévő évtizedek munkájával megmentette maradék vagyonát. De sokan azért vesztették el a házukat és most harcolnak a „Nagyúrral”, mert lett volna lehetőségük bővíteni, vagy korszerűsíteni. Miért van, hogy nem is csodálkozom, hogy a bankszektor, ami együtt dübörög a gazdasággal és ér el rekordnyereségeket, nem hoz létre segélyalapot az általuk igazságtalanul megtiportak érdekében?