Boron innen és túl 32. – A férfi trónfosztása
Kép: Jávor Pál
A feministák azt szokták mondani, hogy a társadalom története a férfitársadalom története, és ezzel minden bűnt, elnyomást, kizsákmányolást és népírtást áttolnak a mi térfelünkre. Első ránézésre van benne logika, hiszen több ezer éven keresztül az emberiség vezetői főleg férfiak voltak. De akkor a családok helyzete a fejlett nyugati társadalmakban és a gyermekek testi-lelki állapota, folyamatosan romló szellemi teljesítménye, az mind a nők bűne? Vajon mi férfiak az elmúlt száz évben szándékosan hoztuk egyre rosszabb helyzetbe magunkat?
A társadalom fejlődésének, vagy mondjuk inkább kevésbé optimistán, változásának kell, hogy legyenek objektív törvényszerűségei. Ettől persze olykor eltérünk jó, vagy rossz értelemben, de hosszabb távon, ha nem is látjuk, síneken futunk, amelyek irányáért nem egyértelműen vagyunk felelősek. Már több évtizede abban a kellemetlen helyzetben élünk, hogy látjuk, hogy a sínek a pusztulásba vezetnek. A fejlett nyugati társadalomnak nincs megoldása a gazdaság túlzott erőforrásigényére, a társadalom biológiai rekonstrukciójára és az ökológiai katasztrófa elhárítására. A megoldásokon persze dolgozunk, és ahogy mondani szokták a remény hal meg utoljára, de attól tartok, hogy a férfiak nélkül nem fog sikerülni. Az utolsó 100 évben megváltozott a férfiak és nők szerepe a társadalomban és a családban. Nem állítom, hogy a nők egyértelműen nyertesek lennének, de a férfiak nagyon sokat vesztettek, és ha erre nem lesz megoldás, akkor széthullik a család és a társadalom is.
A hagyományos férfiszerepre az első csapást a modern állam mérte, amely megteremtette a közbiztonságot. Több százezer éven keresztül a férfiak feladata volt megvédeni a családot. Az uralkodó osztály tagjait kifejezetten katonának, harcosnak nevelték, de a dolgozó rétegek fiai is rendelkeztek valamilyen fegyverekkel és harcmodorral. A kisebb-nagyobb háborúk, belső politikai, gazdasági viszályok, a fegyveres rablókkal való összecsapások, párbajok és késelések folyamatosan megtizedelték a férfi népességet, de ugyanakkor fenntartották harci szellemét és fizikai küzdőképességét.
Minden civilizáció veszély esetén elsősorban a nőket és a gyerekeket védi. Ha a szülőképes nők fele meghal, a következő generációban a nemzetség a felére zsugorodik. A férfiak halála viszont hosszabb távon nem okoz népességcsökkenést. A férfi tehát nemcsak nagyobb testi ereje miatt vált harcossá, hanem mert a halála kisebb veszteséget okozott a közösségnek. Ugyanakkor a férfiasságnak, a férfi önbecsülésének talpköve volt a harcos mentalitása, aki erős, rátermett, és ha kell küzd és meghal a családjáért, nemzetéért, hazájáért. A férfiak védelmező funkciója mára szinte teljesen megszűnt, viszont természetesen az ezért járó tiszteletet is elveszítettük. A kisgyermekek ösztöneiben talán még visszaköszön a múlt. Mikor még kis totyogósok voltak gyerekeink, bármit csináltunk, bárhová mentünk, mindig kis, filigrán anyjukon lógtak. De ha veszélyt észleltek, mondjuk eltűnt a nap és megdördült az ég, ész nélkül rohantak hozzám, nálam érezvén a nagyobb biztonságot.
A férfi harcos erényeinek folyamatos visszaszorulása sokáig nem okozott gondot, hiszen megmaradt a családfenntartó szerepe. Az iparosodás legnagyobb problémája sokáig az anyagmozgatás volt. A cséplőgép például előrelépés volt a mezőgazdaságban, de a hirtelen nagy mennyiségben keletkező búzaszemet 80 kilós zsákokban kellett egy vékony, hajladozó pallón a szekerekre fölvinni. A gazdaság szinte minden ágában nagy terheket kellett mozgatni, amire a nők nem voltak képesek. Ezért többségük nem tudott elhelyezkedni, ami viszont leértékelte a női munkabéreket. Így kialakult az egykeresős családmodell, amelyben a fiatal lányok még többnyire dolgoznak, az anyák viszont már nem. Ami nem jelentette, hogy az anyák sokat unatkoztak volna, hiszen több gyereket neveltek, és a háztartások nem voltak sem gépesítve, sem infrastruktúrával ellátva.
A technika folyamatos fejlődése egyrészt csökkentette a fizikai munkások részarányát, másrészt ezen belül a nehéz fizikai munkát. A munkavédelmi előírások nagyon helyesen tiltják, hogy nők 10 kilónál nagyobb terheket emeljenek. De az igazi különbség ma már nem nemek szerint jön létre, hiszen a férfiak többsége is alkalmatlan a nehéz munkára. A fizikai erő jelentőségének csökkenésével lehetővé vált a fejlett társadalmakban a női munkaerő teljes körű bevonása a gazdaságba. Ehhez persze szükség volt a háztartások korszerűsítésére, a gyermekvállalás csökkentésére, és a férfiaknak a házimunkában való részvételére is. Általánossá vált a kétkeresős családmodell, amelyben a nők is részt vesznek a család eltartásában, viszont továbbra is fenntartják vezető szerepüket a családi életben. A gyerekeket ők szülik, ők szoptatják, ők vannak velük otthon. A családi élet logisztikája, a gyermeknevelés, a tanulás ellenőrzése automatikusan az ő kezükbe kerül. A férfi a háztartási segédmunkában tud segíteni, a család érzelmi centrumából és a döntésekből kimarad. Ha külső segítségre van szükség, a nők elsődlegesen a saját szüleiket vonják be. Ma már gyakran előfordul, hogy a férfi az, aki kevesebb pénzt hoz haza. Különösen, hogy a fiatalabb generációkban a lányok képzettsége egyre jobban meghaladja a fiúkét. Az én generációmnak még csak az otthonában volt női főnöke, a mai fiatal férfiak viszont egyre gyakrabban a munkahelyen is ezt kapják.
A gyermekek nevelését, a család irányítását a mai modern nők ugyanúgy a kezükben tartják, mint anyáik és nagyanyáik. Annyit vagy többet keresnek, mint a férjük, úgyhogy úgy érzik, hogy örüljön az a férfi, hogy egyáltalán megtűrik a családjukban. Magyarországon erre még a politika is rásegít. Aki négy gyereket szül, annak egész életében nem kell adózni. Egy nőnek a nyugdíjért csak 40 évet kell dolgozni, egy fizikai munkás férfinek kb. 50-et. Ha a nő gyerekeket szül, akkor ez az idő akár 30 évnél is kevesebb lehet. A nőt megbecsüli a társadalom akkor is, ha nem szül gyereket „csak” dolgozik, sőt ebben az esetben is kevesebbet kell dolgoznia a nyugdíjért, mint egy apaként gyermeket nevelő férfinek. Választhatja a főállású anyaságot, vagy vállalhatja a munka és a gyermekszülés kétség kívül nagyon nehéz együttes terheit. Mindez nagyon helyes, sőt, ha a demográfiai mutatók nem javulnak eléggé, akkor további kedvezmények várhatók. Csakhogy mi a buli ebben nekünk férfiaknak?
A hagyományos családmodellben minden családapa hős volt, aki biztosította a család egzisztenciáját, ennek megfelelően tisztelte a felesége, a gyermekei és a társadalom. Tehát minden férfi, aki munkaképes volt és el tudott tartani egy asszonyt és a gyerekeiket, és persze minden nő is, aki hozzá tudott menni egy férfihez sikeresnek számított. A kétkeresős családmodellben a nők, bár talán a korábbinál több munkával, de megőrizték és még meg is erősítették társadalmi pozíciójukat. A férfiak túlnyomó többségének viszont ebben a rendszerben nem garantált a siker. Az az 5-10%, aki vállalkozóként vagy alkalmazottként kiemelkedő pozícióba tud kerülni, minden társadalomban megkapja az elismerést. A férfiak 90%-át azonban, nevezzük őket átlagos férfiaknak, ez a rendszer kudarcra ítéli. A társadalmi, gazdasági siker csak a kiválasztott keveseké lehet, és a modern család nem kárpótolja a sikertelen, átlagos többséget.
Egy átlagos férfi számára ezért a házasság rossz üzlet. Sok kötöttség, sok munka, nulla megbecsülés. Utódokat esetleg ő is szeretne, de ez nincs olyan erősen biológiailag beprogramozva, mint a nőkbe. Saját háztartásra nincs igénye, hiszen ott van a kényelmes mamahotel, nőket is föl lehet vinni, minek változtasson. Az átlagos férfi ezért vagy csak későn vagy nem nősül, és ha mégis, akkor gyorsan elválik. A sikeres férfi szívesen nősül, hiszen csodálják a nők, ezt kihasználva viszont, 45 és 55 éves kora között fiatalabbra cseréli a feleségét. Sem az átlagos, sem a sikeres férfiak nem érdekeltek tartós kapcsolatban, ezért van válságban a házasság intézménye a fejlett világban.
Hölgyeim! Gratulálok, Önök kivívták a nők teljes egyenjogúságát! Mindent megnyertek, csak a férfiakat veszítették el.