„Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát”

Szeretem a lengyeleket. Történelmünk alapján is, hiszen az egyetlen nép, akivel soha nem ellenségeskedtünk, viszont mindig segítettünk egymásnak, ha a másik bajban volt. De különösen azért, mert ők is szeretnek minket, ahogy személyesen már többször megtapasztaltam. Mégis életemben még nem utáltam úgy embert, mint azt a két lengyelt, akikkel több, mint 20 évvel ezelőtt Katowice előtt este 10 óra után az út mellett tárgyaltam. A lengyelek természetesen rendőrök voltak és azt kifogásolták, hogy 75-ös táblánál 110 km/órás sebességgel mentem. Hiába mondtam nekik, hogy a lengyel tanyavilágban fél órája nem hogy embert, de autót sem láttam, sajnos őket sem, mert elbújtak egy bokor mögött.

Az, hogy megbüntetnek az hagyján, az, hogy sok pénzre büntetnek meg, az is, de ragaszkodtak ahhoz, hogy zlotyiban fizessek. A feleségem persze megmondta előre, hogy váltsunk zlotyit. Én azonban fölöslegesnek tartottam. 100 kilométerre hatolunk be Lengyelországba, éjszaka érkezünk, reggel egy rövid üzleti tárgyalás után már indulunk is vissza. Soha nem voltam még Lengyelországban, ha ebből az üzletből nem lesz semmi, akkor jó ideig nem is fogok újra, minek nekem a zlotyi?

Annak, hogy ne kerüljél ilyen lehetetlen helyzetbe, mondta volna a feleségem, de szerencsére a kocsiban maradt. A rendőrök ugyanis mondták, hogy menjek pénzt váltani a bankba, de nem a kocsimmal, mert annak elveszik a kulcsát. Tehát ottmaradunk az út mellett éjszakára a lengyel tanyavilágban. A reggeli banknyitásra, ha el nem tévedünk gyalog odaérhetünk, aztán bérelt autóval megkereshetjük a rendőrfőkapitányságot, hogy zlotyiban kifizethessük a büntetést és cserében visszakaphassuk a slusszkulcsunkat és a forgalminkat.

Próbáltam őket megvesztegetni, felajánlottam az összes német márkát, ami nálam volt és nem volt kevés, aztán az osztrák schilinget is, de hajthatatlanok voltak. Végül, hogy húzzam az időt és ne kelljen még a feleségemet kiszállítani az autóból, elmeséltem, hogy bortermelő vagyok és valószínűleg néhány hónap múlva kaphatók lesznek már a boraim. Két palackot kivettem a csomagtartóból és kértem, hogy fogadják el tőlem. Feltételezem, hogy semmilyen alkohol nem volt náluk, mert a két zord rendőr kivirult, egyből másként látták az előttük álló éjszakát. Visszaadták a papírjaimat, veregették a vállamat, dwa bratanki, két testvér lettünk, csak arra kértek, hogy egy kicsit lassabban hajtsak. Azóta még jobban szeretem a lengyeleket.