Boron innen és túl 39. – Szia, oszt jó napot!

Tizenegy éves fiúunokám sokkolt a múltkor azzal, hogy jó napot kívánokot köszönt a kezét csókolom helyett nagymamakorú szomszédasszonyomnak. Berzenkedésemet pedig azzal intette le, hogy: „Papa ehhez te már nem értesz”. Még az is lehet, hogy a gyereknek igaza van, csak attól tartok, hogy ha a szomszédasszony se ért ehhez, akkor most megvan a véleménye a Varga családról.

A kamaszodó fiúgyerekek köszénésének nehézségeivel már harmadszor kerülök szembe életemben. Bár ezúttal, mint nagypapa, már obligón kívül. Az első menet, a saját köszönésem volt a legélesebb, mégis a legkönnyebb. A 60-as, 70-es évek elvtársi világában a kezét csókolom köszönést, mint kispolgári csökevényt, elvben tiltották az iskolában, a tanárnők többsége mégis úgy éreztem, szívesen vette. Egyik gimnáziumi tanárnőm azonban, aki egyébként alapszervezeti párttitkár is volt, megtiltotta, hogy köszönjek neki, miután nem tudtunk megállapodni a köszönés módjában.

Fiaim a 90-es években voltak kamaszok.  A rendszerváltozás időszakában csak nagyon gyenge kísérletet éreztünk az oktatás irányából a kezét csókolom ellen. Bár volt még olyan tanár, aki ellenforradalomnak tanította 1956-ot, de a köszönés már nem volt téma, legalábbis politikai szempontból, mert a fiataloknak és különösen a fiúknak nem volt egyszerű elmagyarázni, kinek hogyan köszönjenek. Mert a hölgyeknek kezét csókolom jár, de ha olyan közeli a kapcsolat, hogy puszit is kapunk tőlük, akkor csókolomot kell köszönni, ha nem akarunk túl merevnek látszani. A férfiaknak korrekt a jó napot kívánok, de ha idős férfiről van szó, vagy olyanról, aki kisgyermekkorunk óta ismer bennünket, akkor közeli kapcsolat esetén csókolom, távolabbi ismertségben maradhat a jónapot kívánok, de hozzátesszük a keresztnevét, mint például: Jó napot kívánok Kálmán bácsi!

Ifjúkoromban mi használtuk a „tiszteletem” köszöntést is. Ez olyan volt, mint az egyházi személyek középkori „pax vobiscum”-a vagy később „dícsértessék”-e, mindenkinek lehetett mondani. Ráadásul a „tiszteletemmel” megúszta az ember a többszörös üdvözlést. Mai napig is gyakran előfordul, hogy egy háromtagú családnak háromféleképpen kell köszönnöm: kezét csókolom, jó napot kívánok, szia és még a sorrendre is ügyelnem kell. Ma a „tiszteletem” mintájára az „üdvözlöm” kezd elterjedni. Ennek is az az előnye, hogy kevesebbet kell gondolkodni, bár ebből nem derül ki, hogy hogyan üdvözöl, aki engem így köszönt. Nekem kifinomultabbnak tűnik, ha üdvözlésként valami jót kívánunk valakinek, mintha csak bejelentjük, hogy őt most éppen köszöntöttük. Nem szeretem az angolból fordított „legyen szép napod” használatát sem, nem ad többet és mást, mint a mi „jó napot kívánok-unk”.  A mi generációnk nem újította meg jelentősen a köszönési formákat. Igaz szüleink életében nagyon nagy volt a változás. A II. világháború után a nemesi és hivatali címek eltörlésével a köszöntések módja leegyszerűsödött és le is rövidült. A köszöntésnek nem kötelező része már a megszólított rangja vagy beosztása, így nincs például „legmélyebb tiszteletem kegyelmes uram”, vagy „alázatos szolgája gróf úr”, aminek latin eredetije a „servus humillimus” volt, de már a lerövidült „szervusz”-ból is egyre gyakrabban ”sziát” csinálunk. Az üdvözlés legkifinomultabb, legudvariasabb formája ma is, ha meg is nevezzük a köszöntött személyt, például: igazgató úr, doktor úr, vagy legalább Kálmán bácsi.

Ahogy a házaink, a használati tárgyaink, ruháink és beszédünk, úgy a köszöntéseink is egyre egyszerűbbekké és rövidebbekké válnak. Hatodikos és harmadikos unokáim sziát köszönnek a tanáraiknak és az osztálytársak szüleinek is. Tegeződnek egymással ismeretlenül is az osztályhoz tartozó szülők és nagyszülők is. Ha nem tudok elég gyorsan kezét csókolomot köszönni, vadidegen ifjú- és idősebb hölgyek is lesziáznak. De unokáim tegező viszonyban vannak otthon a szomszédaikkal is. Tulajdonképpen örülhetek, hogy az én szomszédasszonyom legalább a sziát megúszta. Nekik tehát a köszöntés egykor bonyolult és szertartásos rendje már csak szia, oszt jó napot. Azért azt meg kell, hogy említsem, hogy ezek budapesti, XII. kerületi viszonyok. Badacsonyi kisgyermekes kollégáim számomra szimpatikusabb állapotokról számoltak be nekem, de attól tartok, hogy a vidék csak fáziskésésben van, és a kulturálatlanság majd itt is teret hódít.

Vajon hol áll meg majd ez a folyamat? Mert tovább fog minden rövidülni és egyszerűsödni, ebben biztos vagyok. Az üdvözlés 2 millió évvel ezelőtt valószínűleg egy erős torokhang volt. A homo erectus vélhetőleg még minden társát ugyanazzal a torokhanggal köszöntötte, legfeljebb az érzelmi kapcsolatai alapján, különböző módon modulálta azt. Valószínűleg ide fogunk visszajutni, majdnem azt írtam fejlődni, de gyorsan javítottam.