Boron túl 19. – Ősi társunkból modernkori megmentőnk

Kép: Jumbo – legjobb barátaim társa

Érdemes-e két közhely között párhuzamot vonni? Hiszen mi sem nyilvánvalóbb, hogy a modern ember kutya nélkül létezni sem tudna, vagy ha tudna is, nem lenne neki érdemes, azt pedig, hogy az ősember első és legfontosabb társa a kutya volt, mindegyikünk tanulta az iskolában. Mégis izgalmas szellemi kalandot jelenthet, hogy ugyanaz az állat került kitüntetett szerepbe a néhány ezer fős, még a kihalásnak is kitett emberiség első lépéseinél, mint száz ezer évvel később a 7 milliárdos emberiség utolsó, reméljük, hogy még sokáig tartó útján.

Az ember és a kutya együttélését már 14 000 éves régészeti leletek is bizonyítják, de a kutatók feltételezik, hogy a közös múlt akár 100 000 évre is visszanyúlhat. A történészek szerint az ember és a farkas falkák együttműködése úgy kezdődhetett, hogy az embereknek nem volt szükségük az elejtett állatok belsőségeire és csontjaira, így önkéntelenül etetni kezdték a farkasokat. Az együttműködés először valószínűleg a vadászatban alakult ki, ahol a farkasok élesebb érzékszerveik révén gyorsabban felverték és helyben tartották a vadat, az ember pedig dárdájával és kőbaltájával percek alatt végzett a zsákmánnyal, ami a farkasoknak napokba, sőt nagy vadak esetén hetekbe került volna. Az emberek és a farkasok is harcoltak a vadászterületükért más csapatokkal, a sikeresebb élelemszerzés önmagában is döntő előny lehetett, de valószínűleg könnyen kialakult az együttműködés egymás védelmében is. Ezt követően pedig már nagyon hasonlóvá válhatott a kapcsolat a későbbi házőrző és vadászkutyák szerepéhez.

Már a kezdet kezdetén nagy előny volt, hogy az ember és a kutya is csoportban, nemzetségben és falkában élt. A kutya el tudja fogadni falkavezérként az embert, az embernek pedig különösen a régebbi korokban kialakult a képessége, hogy elvállalja a vezérséget. A kutya másik kiemelkedő tulajdonsága, hogy szeret feladatot teljesíteni és jól idomítható, gondoljunk csak a vakvezető, szánhúzó, vadász-, vagy terelőkutyákra. A kutya nagyon sokféle szerepben, illetve mondhatnám nagyon sokféle szerepre tenyésztve szolgálta az embert. Ha csak a vadászatra gondolunk, külön kutyafajta van a róka lovas vadászatára, illetve a rókalyukban való elpusztítására, a vad nyomkövetésére, a cserkelésre, a vízi vadászatra és még biztos sok másra is.

 Mégis az utolsó 1-2 ezer évben, egészen a XIX. század végéig a második helyre szorult a ló mögött. A ló szerepe a helyváltoztatásban, a harcászatban, a teherszállításban és a mezőgazdaságban meghatározóvá vált, és egészen a motorizáció megjelenéséig gazdájával több időt töltött, mint a kutya, és az ember jobban rászorult képességeire. Az egyszerű hétköznapi munka fontosságát, jelentőségét hirdeti, de a ló fontosságát is megmutatja az ismert angol népköltés:

„Egy szög miatt a patkó elveszett.

A patkó miatt a ló elveszett.

A ló miatt a lovas elveszett.

A lovas miatt a csata elveszett.

A csata miatt az ország elveszett.

Máskor verd be jól a patkószeget!”

A gépek ereje – bár sokatmondó, hogy a mai napig lóerőben is kifejezzük – háttérbe szorította a lovakat. A lovaglás szerelmesei számára a lovuk ma is társ és barát, de ez a sport csak a szűk elit számára elérhető. Az emberiség egyre inkább városokba, sőt nagyvárosokba szorul, ahol nem élhet együtt a lovával.

Az ember kapcsolata a kutyájával a XX. század végéig még ha szeretetteli is, mégis alapvetően haszonelvű volt. A kutyának és minden más állatnak is el kellett látnia a feladatát, megszolgálnia élelmét, ha erre valamiért nem volt képes, akkor az ember elpusztította. Még a 60-as években gyermekként éltem meg, hogy két kutyánkhoz is kihívtuk az állatorvost. Ez abban az időben azt jelentette, hogy méreginjekciót kaptak, az egyik nagyon öreg volt, a másik súlyos beteg. De a döntést nem a doktor hozta meg, hanem a nagyszüleim, a kutya gazdái. Segítünk neki, hogy ne szenvedjen, mondták nekem, de az igazság az volt, hogy nem tudta ellátni a feladatát, hoztak helyette újat. Manapság gyakran 1 millió forintot is meghalad a kezelés és a műtét költsége, amivel a kutyák életét néhány hónappal, esetleg évvel meghosszabbítják.

A múlt és a jövő gyakran együtt él a jelenben. A lovak esetében is az ezer főre jutó lovak száma Belgiumban a legmagasabb az Európai Unión belül, a második helyen viszont nem valamelyik másik gazdag ország áll, ahol divatos a lovaglás, hanem a szegény Románia, ahol a teherszállításban még mindig jelentős szerepe van a lovaknak. A kutyák esetében is a haszonelvű kutyatartás és a társként vagy gyermekként, házikedvencként való kutyatartás is valószínűleg párhuzamosan megtalálható a mai Magyarországon. Már 3000 évvel ezelőtt az egyiptomiak is tartottak, illetve tenyésztettek ölebeket, de ez több ezer éven keresztül a gazdagok kiváltsága volt. Még 30-40 évvel ezelőtt sem volt olyan belvárosi ismerősöm, aki a lakásában kutyát tartott volna. De a kertes családi házakban élők is nappal láncon tartották a házőrzőiket, az utcára sétálni pedig soha nem vitték. Ha ettől a kutya mogorva, harapós lett, annál jobban megfelelt a célnak.

A kutya és az ember nem haszonelvű, hanem a szereteten alapuló egymásra találásának oka az emberek megváltozott életviszonyaiban rejlik. Több ezer éven keresztül az emberiség több mint 95%-a végzett mezőgazdasági tevékenységet és élt falvakban. Az emberek többsége egy faluban élt az 50-150 fős nemzetsége (nagycsalád) nagyobb részével, akikkel szoros szövetséget alkotott. A faluban más rivalizáló nemzetségek is éltek, de velük is voltak közös gazdasági, társadalmi érdekek: legelő- és erdőhasználat, stb. Ez az a 200-2000 fős társadalmi egység, amelyben az ember személyisége kialakult, és ahová vágyik vissza azóta is öntudatlanul. Mert ma már a modern emberiség nagyobb részében városlakó, ráadásul emeletes házakba, lakásokba kényszerítve, elszakítva nemzetségétől, családjának felnőtt tagjaitól, esetleg magányosan is. Az egyszemélyes háztartás a XX. század találmánya, korábban csak családban vagy vallási közösségekben, zárdákban, monostorokban éltek az emberek.

Bár ez számomra nem mindig szimpatikus, de el kell ismerni, a kutya intelligenciájánál és társasági igényénél fogva fantasztikusan pótolja az élettársat, vagy házastársak esetében a gyereket. Olyannyira, hogy a kutyás párok egymást gyakran papának, mamának hívják, kutyáikat pedig gyerekeknek. De tapasztalhatjuk, hogy gyermekes, sőt sokgyermekes családot is remekül egészít ki a kutya. A gyerekek immunrendszere gyorsabban fejlődik ki a kutya mellett, természetesen a gyerekek is imádják, és pszichológiai szempontból is előnyös, hiszen a legkisebb testvér is utasíthat valakit, illetve felelős valakiért. A legfontosabb természetesen a kölcsönös szeretet és törődés, amit kutya és gazdája ad egymásnak, ami minél kisebb családban él valaki, annál fontosabb, de még többgenerációs család esetében is jobbá teheti és meghosszabbíthatja a tulajdonosok életét. Egyrészt szeretetből soha nem lehet sok, másrészt gondoljunk arra, hogy az ember személyisége 50-100 fős nemzetségén belül sokféle háziállatai között tud igazán kiteljesedni, nem hiszem, hogy túl sok ember legyen, akinek erre ma lehetősége van.

Nem elhanyagolható az sem, hogy a kutya révén a természettől elszakadt modern ember visszatér kissé a hagyományos életformájához. A tökéletesen sterilen nem tartható kutya ébren tartja gazdája immunrendszerét, és a napi kétszeri fél-másfél órás kutyasétáltatás pedig fitten tartja a testét, és a természetközeli környezet jót tesz a lelki egyensúlyának. A kutya tehát a XXI. század modern emberének legfőbb társa, megmentője már ma is, pedig kapcsolatunk átalakulásának még csak az elején vagyunk. Érvényesek ezért  kedvenc íróm, Fekete István sorai: „nem ígér, mégis odaadja mindenét, nem szól, mégis többet mond, mint amit valaha ember mondott”.