Boron túl 25. – De ki vagyok én?

Képforrás: Csontváry Kosztka Tivadar – Az öreg halász

Ez az első és legfontosabb kérdés, amire minden embernek kell tudnia válaszolni ahhoz, hogy eldöntse mit tanuljon, kivel barátkozzon, ki legyen a társa, hogy éljen. Tudatosan, vagy öntudatlanul mindenki megadja a maga válaszát, de attól tartok, hogy a többség nagyon alacsony színvonalon. Csontváry festménye jól illusztrálja a feladat nehézségét. Az Isten az embert a maga képére teremtette, de felerészben a Sátán is be tudta csempészni magát. A halász arcának bal oldala Istené, a jobb oldala a Sátáné. Ha a festmény középvonalára merőlegesen egy tükröt állítunk, akkor egy teljesen isteni és egy teljesen sátáni arcot tükrözhetünk a két különböző profilból. A művész egyedülálló bravúrja, hogy a látszólag semleges háttér a tükrözés hatására megszemélyesül. Isten mögött nyugodt víztömeg, túlsó partján fenséges hegy emeli meg centrumában tartva az alakját. A Sátán egy koporsóban ül, mögötte háborgó víz, talán tenger, a partján tüzek égnek, a távolban kitör egy vulkán. A legnagyobb szélsőségek megtalálhatók a legegyszerűbb emberek lelkében is.

Életünk legfontosabb kérdésében nem kapunk senkitől segítséget, kivéve azon kevés szerencséseket, vagy bölcseket, akik pszichológus szakemberhez fordulnak. Jómagam már túl voltam a 60-on, amikor a fiam tanácsára fölkerestem egy kiváló szakembert. Persze nem azért, hogy megtudjam ki vagyok én, hanem mert nem tudtam feldolgozni a szüleim halálát. A felismert problémámon kívül a beszélgetések sok minden mást is megoldottak. A legfontosabb tanulságom az volt, hogy saját magunkat látjuk a legkevésbé tisztán, Szent Pál szavaival „tükör által homályosan”.

Énképünk kisgyermekkorunkban alakul ki száz százalékban azokból az elemekből, amit szüleink, rokonaink, tanáraink tükröznek vissza felénk. Ifjú- és felnőttkorunkban persze már azt gondoljuk, hogy tudjuk kik vagyunk, saját, független véleményünk van személyiségünkről. Saját magunk mindenki mástól független megítélésére buzdítanak a híres motivátorok és személyi coachok is. Számtalan olyan típusú bölcsesség létezik, mint például: amit magadról gondolsz az te vagy, amit másokról gondolsz, az is te vagy, amit mások gondolnak rólad, az nem te vagy.

Ez szellemes is, logikusnak is tűnik, mégis sajnos hazugság. Könnyű lenne az életünk, ha csak az lenne a fontos, hogy mit gondolunk magunkról. A társadalom pont fordítva működik. Naponta vizsgázunk az iskolában, később a munkahelyen, a baráti és szerelmi kapcsolatainkban, megítéltetünk, és ez alapján foglaljuk el társadalmi helyünket, ahogy egy farkasfalkában is az alfahím vagy alfanőstény után minden tagnak megvan a kiharcolt pozíciója.

Azt hiszem nem nagyon éri meg sokkal többet gondolni magunkról, mint amit a környezetünk elfogad. Ami miatt viszont mégis jogosan foglalkoznak ezzel a témával a személyiségfejlesztők az az, hogy hajlamosak vagyunk kevesebbre tartani magunkat, mint amennyit érünk. „Tükör által homályosan látunk”, nagyon sok a tükör, és mi magunk is folyamatosan változunk, jó esetben fejlődünk. Folyamatosan változik a követelményrendszer is, biztos mindenki látott már eminens tanulót, aki az életben nem találta fel magát, és közepes diákot, aki már az iskolában is csak a maga feje után ment, és ez sikerre vitte az életben. Ezért sikeres életet élő emberek is hurcolnak magukkal gyermek- vagy ifjúkori traumákat, amelyeken valójában már rég túljutottak, de szakértő segítség, azaz egy nem homályos tükör híján még mindig mérgezi a lelküket.

Személyiségfejlődésről szólva sem maradhatunk szellemes Churchill idézet nélkül, a politikus szerint, „Ha egy ember 30 éves kor alatt nem liberális, akkor nincs szíve, ha viszont 30 fölött nem konzervatív, akkor nincs esze”. Függetlenül attól, hogy egyetértünk, vagy sem az idézettel, az bizonyosnak tűnik, hogy a kiváló konzervatív politikus hitt a személyiség változásában. A politikai meggyőződés azonban nem tartozik a legalapvetőbb személyiségjegyeink közé. Ezek azt gondolom, hogy nagyon korán kialakulnak és egy életre elkísérnek, hogy milyen hosszan, arra szolgáljon édesanyám példája.

Egyszer azt mondta nekem, mikor együtt sétáltunk a teniszpályákhoz: „ne gondold kisfiam, hogy megbolondultam, én tudom, hogy elmúltam 70 éves és dédnagymama vagyok, de amikor így vállamon a tenisztáskával megyek sportolni, mindig úgy gondolok magamra, mint a 18 éves Anikóra”. Úgy tűnik édesanyám példája nem egyedi, az emberek többségénél a szubjektív kortudat eltér az objektívtől. Ez nyilván nem tizen-huszon évesen a jellemző. Ebben a korban az érettebb fiatalok inkább néhány évvel idősebbnek érezhetik magukat. Az idősebb korosztályokra viszont jellemző, hogy lelkileg leragadnak egy számukra fontos, sikeres korszaknál. A nők általában tizen- és huszonévesek maradnak, a férfiak harminc-negyven évesek. A kortudat példája jól mutatja, hogy milyen szakadék tátonghat szubjektív és objektív énképünk között, és ezért a világ egyik legnehezebb kérdése az, hogy de ki vagyok én?