Boron innen 5. – Egyenlő bért, de miért?

Az amerikai női futballválogatott bérkövetelését elutasították. Azt szerették volna, hogy a válogatottban való szereplésért a férfiakéval megegyező fizetést kapjanak. A szokásos egyenlőség bla-bla mellett azzal érveltek, hogy ők sikeresebbek a férfiválogatottnál. A sikert persze a válogatottak eredményeivel kell mérni. Üzleti szempontból ugyanis más a helyzet, hiszen amíg a női bajnoki meccsek szinte családi körben kerülnek megrendezésre, a férfiak mérkőzéseit a megjelent 40-50 000 nézőn kívül tucatnyi országban követik televízión keresztül is. A próbálkozás nem volt reménytelen, hiszen a női teniszezők már közel 10 éve kivívták, hogy jellemzően közönséget szinte alig vonzó mérkőzéseikért ugyanannyi díjat kapjanak, mint a férfiak, akiknek a mérkőzéseire egyszerű földi halandó olykor be se tud jutni.

Egy kis kitérő az egyenlőség bla-bláról. Miután a nők nagyon helyesen elérték az egyenjogúságot, a nőmozgalmak nem álltak meg és most már az egyenlőségért küzdenek, ahogy ezt a sportpéldák is mutatták. Persze csak azokon a területeken, ahol hátrányban vannak. Az például, hogy előbb mehetnek nyugdíjba, mint a férfiak, pedig tovább élnek, az teljesen rendben van, pedig itt nem is csak az egyenlőség, hanem az egyenjogúság is sérül. Az emberek közötti teljes egyenlőséget csak utópisztikus társadalmi mozgalmak tűzték ki eddig célként. Az én generációmnak sajnos volt lehetősége tudományos szocializmus stúdiumaink során az egyenlőségnek a megvalósult kommunizmusban való eléréséről tanulni. Jelen körülményeink között szerencsére még bérkülönbségek esetén lehet hivatkozni az elvégzett munkában meglévő mennyiségi és minőségi eltérésekre. Személyes érintettségem a nők bérezésében ott lép be, hogy szinte minden szakmai, politikai fórumon egyetértés van abban, hogy a nőket hátrányos megkülönböztetés éri Magyarországon a munkaerőpiacon, nem kapnak egyenlő bért azonos munkáért.

Ha vita van, akkor az a mértékekről folyik, van, aki azt mondja, kismértékű eltérésről és átmeneti jelenségről van szó, van pedig aki nemi szegregációról beszél. Érintett, sőt vádlott vagyok tehát munkaadói minőségemben és mint diplomás közgazdász is, hiszen ezek a feltételezések szembemennek a kapitalizmus legalapvetőbb gazdasági törvényszerűségeivel. Addig még logikus, hogy a munkaadóknak érdekében áll a nőknek kevesebbet fizetni. De akkor ki az a hülye, aki alkalmazza a „drága” férfiakat. Sőt, mint közismert, a nők foglalkoztatása minden országban alacsonyabb, mint a férfiaké. A járvánnyal kapcsolatban is már elhangzott, hogy a nők veszítették el először a munkahelyüket, és ők fogják utoljára visszakapni. A gonosz, és saját érdekeiket felismerni képtelen munkaadók tehát hímsoviniszta indíttatásból többet fizetnek a férfiaknak, mint a nőknek, ráadásul kevésbé veszik igénybe az olcsó női munkaerőt.

Visszamenve 50-100 évet a történelemben, hogy fejlődéstörténetében tudjuk a problémát vizsgálni, valóban jelentős különbség volt a férfiak és nők keresete között. De nem a nemi eltérések, vagy az előítéletek miatt. A nőknek két fontos hátrányuk volt, képzetlenebbek és gyengébb testalkatúak voltak, mint a férfiak. De nem voltak rosszabb helyzetben, mint egy képzetlen, gyenge testalkatú férfi. A munkaadók abban az időben sem voltak kifejezetten hülyék. Igazolásul lássuk nagyszüleim esetét. A 30-as években nem volt, aki vigyázzon kisgyermekeikre, ezért mészárossegédként dolgozó nagyapám kénytelen volt a nála kevesebbet kereső szövőnő nagymamámmal egy gyárba menni dolgozni, mert ott lehetővé tették nekik az ellentétes műszakokban való munkavégzést, és így mindig tudott valamelyikük a gyerekekkel lenni. Igen ám, csakhogy nagydarab, erős nagyapám nem bizonyult túl ügyes szövőnőnek, így sokkal kevesebbet keresett, mint a nagymamám. Teljesen téves beállítása a valóságnak, hogy egyes szociológusok szerint, ha egy munkaterületen többségbe kerül a nők foglalkoztatása, akkor annak bérezése akadálytalanul lecsökken a férfi munkakörökhöz képest. Ezzel szemben az igazság az, hogy 50-100 évvel ezelőtt még alig volt olyan fizikai munka, ahol nem volt szükség nagy testi erőre. Ezért a nők többsége nem talált magának alkalmazást. A piac törvényei szerint, amiből sok van, annak ára lecsökken. A szövőnők ezért kevesebbet kerestek, mint a nehéz fizikai munkát végző férfiak. Ha azonban egy férfi szükségből, vagy a nőkhöz hasonló gyöngébb testalkata miatt kénytelen volt szövőnőként dolgozni, nagy valószínűséggel annyit sem keresett meg, mint ügyes kezű női társai.

Ma már a nők képzettségben lehagyták a férfiakat. Ez azért is egyre fontosabb, mert folyamatosan csökken a fizikai, és ezen belül a nehéz fizikai munkakörök aránya. 100 évvel ezelőtt még az alkalmazottaknak csak kb. 10%-a volt szellemi foglalkoztatott, ma ez már eléri, vagy meg is haladja az 50%-ot. Fizikai erőre még mindig szükség lehet, de egyre kisebb mértékben. Nincsenek már 80 kilós búzászsákok és 75 kilós cukroszsákok, az anyagmozgatás mára már mindenhol gépesítve van. Az erős férfiak még mindig nagyobb fizetést kaphatnak, ha szükség van az erőre, de ennek az is az oka, hogy a férfiak között is egyre kevesebb az erős. A nők nagyobb ügyessége azonban egyre inkább hasznosul. A szőlőmetszés valamikor kifejezetten férfimunka volt, méghozzá talán a legfontosabb, legmegbecsültebb szakmunka. Tudtak természetesen a nők is metszeni, de napi 8-10 órán keresztül nem bírta a kezük. Néhány éve elektromos metszőkéseink vannak, azóta a darabos, ügyetlen kezű férfiak teljesen kiszorultak a metszésből. A fizikai erő háttérbe szorulásával egyre inkább eltűnik a különbség a nők és férfiak között, még a fizikai munkában is az előny egyre inkább átkerülhet a női oldalra.

Nem fog azonban eltűnni a különbség az anyák és a férfiak között. Ha teljesen egyenlő mértékben meg fog oszlani a házimunka és a gyereknevelés feladata a nemek között, a gyerekeket akkor is egy darabig még a nőknek kell megszülni és szoptatni. Ez a diplomás pályák esetében olyan hátrány, amit lehetetlen behozni. Amikor 30 éves koromban egy nagyvállalat gazdasági igazgatója lettem, a feleségem akkor fejezte be a szoptatását a második fiúnknak. Mégis biztos, hogy nem cserélt volna velem, én pedig egyáltalán nem sajnáltam őt. Aki nem érti, mit akarok ezzel mondani, azt figyelmeztetném, hogy a nők választhatnak, mi férfiak nem. A gyermeket nem vállaló szellemi foglalkozású nők ugyanis, nincsenek hátrányban a férfiakkal szemben.

Pincészetünknél mindent megteszünk, hogy a gyermeket vállaló kismamák minél kevesebb hátrányt szenvedjenek. Lehetővé tesszük a rugalmas és az otthoni munkavégzést, illetve támogatjuk szülési időszak alatti továbbképzésüket. A vezetők közel fele nő, közöttük két harmincas éveiben járó, két és három gyermeket nevelő asszony. Társaságunknál a munkabérek nyilvánosak, minden vezetőnek meg kell tudni védeni, hogy ki miért keres többet, vagy kevesebbet. Egyetértünk azzal, hogy aki több gyermeket vállal az kevesebb adót fizet, ez azonban nem a mi felelősségünk, ez az állam dolga, mi azért vagyunk felelősek, hogy a bruttó fizetések az elvégzett munkával összehangban legyenek meghatározva. Nálunk nincsenek kvótanők, vagy kvótafizetések, a közösség nem viselné el, mint ahogy néha előfordul, hogy nem is viseli el, ha úgymond igazságtalanul kap valaki többet, vagy kevesebbet. Nem tudom elképzelni, hogyan fordulhatna nálunk elő a nők diszkriminációja. Már csak azért sem, mert dolgozóink felének női főnöke van, az ő esetükben nőknek kellene nőkkel szemben a férfiak javára a piszkos munkát elvégezni.

Azt persze értem, hogy női érdekvédő szervezetek szeretnék elérni, hogy lehetővé váljon a nők érdemeiken felüli díjazása. Erre a politikában és a sportban is léteznek már eredményes kísérletek, a gazdaságban azonban ez nem fog menni.