Boron innen és túl 48. – „Varga, ne feljebb, maradj a kaptafánál!” /Apellész/
Nagy Sándor udvari festőjétől származó idézet mondanivalója, hogy mindenki csak a saját szakterületén mondhat véleményt. Kommentelőktől gyakran megkapom, hogy nem kellene „mindenhez is” hozzászólnom, különösen, ha az oktatással foglalkozom. Pedig, ahogy egy kedves védelmezőm a legutóbb írta, ha valakinek gyermekei, unokái vannak és maga is végigjárta a lehetséges fokozatokat, akkor lehet némi tapasztalata, illetve véleménye az oktatásról. Mindezek ellenére tényleg nem vagyok a téma szakértője, de nem is gondolom, hogy mindenben szakértőknek kellene dönteni.
Sőt, az a tapasztalatom, hogy gyakran szinte nevetséges helyzetbe kerülünk, ha szakértők döntenek. Itt van a finn-magyar rokonság, illetve nyelvrokonság kérdése, amivel magyarosított nevű osztrák nyelvészek kezdték el politikai megrendelésre mérgezni, még a XIX. században a magyar nemzeti öntudatot. Történészek és régészek már régóta csak kacagnak a kérdés fölvetésén is. A nyelvi rokonság azonban sajnos örökre cáfolatlan marad. Ahhoz ugyanis, hogy valaki érdemben hozzászóljon, 15-20 évig tanulmányoznia kell az úgynevezett „finnugor” nyelveket. Ha azonban valaki ennyi munkát fektetett ebbe, praktikusan ez lett a szakmája, ebből tud megélni, akkor már nem áll érdekében cáfolni a nyelvi rokonságot. Nem áll érdekében ezzel elvenni a kenyeret attól a 40-50 tudóstól is, akik ezzel foglalkoznak, akiktől a szakmát tanulta és akiknek többségével a legjobb baráti viszonyba került.
Természetesen, azért nem mondom, hogy nincs szükség szakértőkre, én is például orvoshoz fordulok, ha valami bajom van. De ha véletlenül két szakember, mondjuk egy belgyógyász és egy sebész is illetékes, akkor többnyire ellentétes a véleményük és nekem kell eldöntenem, hogy mi legyen velem. Pincészetünk borainak minőségéről a nagy nemzetközi borversenyeken a világ legelismertebb szakemberei döntenek. De hogy megélünk-e belőlük, azt a 15 millió magyar dönti el, akiknek nincsen papírja arról, hogy szakértője lenne a bornak. Szerencsére a borkultúrában mi magyarok a legszűkebb világelithez tartozunk, így a nemzetközi szereplésünk és a hazai megélhetésünk szinkronban van.
A kedvenc példám ebben a témakörben a csodálatos velencei Rialto híd építése. A velencei dózse a XVI. század második felében pályázatot írt ki a híd tervezésére és 3 fős bizottságot nevezett ki az elbírálásukra. A pályázaton nagy nevek is indultak. Andrea Palladio például, aki Velencében két templomot, Vicenzában bazilikát épített. Igazán híressé azonban főúri villái tették. A legtöbb villája Veneto tartományban található, amik felkerültek a Világörökség listájára, de levéltári adatok szerint dolgozott Magyarországon is. Stílust teremtett, ami a legerősebben a brit szigeteken a XVIII. században hódított. A palladiánus kúriák többsége itt ma is eredeti pompájában látogatható. A legnagyobb név azonban kétségkívül Michelangelo Buonarroti volt, aki ekkor már megalkotta a Pietát, a Dávidot és a Mózest, és legfőképpen csodálatba ejtette a világot a Sixtus-kápolna freskóival.
A bizottság azonban úgy döntött, hogy nem találja érdemesnek egyik pályaművet sem a megvalósításra. Szakértőkből állt a bizottság? Dehogy, a Rialto-negyed három nagy vállalkozóját bízta meg a dózse. Nem valószínű, hogy építészek lettek volna, de hogy ereikben zecchinok, azaz velencei aranydukátok folytak, és nem először voltak hasonló helyzetben, az biztos. Mertek volna a szakértők nemet mondani Palladio, vagy Michelangelo terveire? A rajzok ma is megvannak, Michelangeloé biztos ér önmagában annyit, hogy abból le lehetne bontani és újra felépíteni a Rialto hidat. De megépíteni kár lett volna, a világ egy csodával szegényebb lenne. A pályázatot néhány évvel később újra meghirdették és a két, számomra ismeretlen pályázó közül Andrea da Ponte tervét választották, hála Istennek. Micsoda erő van abban, hogy nem választottak a két óriás, Palladio és Michelangelo művei közül, hanem mindkettőt visszautasították. A quattrocento és cinquecento Itáliája azért tudta megteremteni a világ valaha volt legmagasabb képzőművészeti kultúráját, mert amellett, hogy bőven volt pénz erre a célra is, a pénz tulajdonosai olyan ízlésbeli magasságban voltak, mint a kor zseniális művészei.
Nem állítom persze, hogy az a jó, ha laikusok döntenek. De azt igen, hogy az életben a fontos döntéseket nem a szakértők hozzák. Sőt, a tömegdemokrácia korában országos kérdésekben egyre inkább háttérbe szorul a szakértelem. Például Németországban környezetvédelmi okokra hivatkozva az atomerőművek közel felét bezárták, nem törődve azzal, hogy az árak az ötszörösére emelkednek és az energiaszolgáltatást és ezáltal az egész országot katasztrófába sodorhatják, továbbá döntés van a még működő erőművek ütemes bezárásáról is. A szomszédos, hasonló fejlettségű Franciaországban viszont szintén környezetvédelmi okokra hivatkozva, már amúgy is magas részesedése ellenére, nagyarányú atomenergia bővítési programról döntöttek. Mindkét országban nyilván kiváló szakértők gyártották mázsaszámra az elemzéseket, hogy igazolják a döntések helyességét. Mégis nyilvánvaló, hogy ezek az elemzések, legalább az egyik országban, fügefalevélként szolgálnak, hogy elfedjék vele a nyers politikai akaratot. Bár mindenki a szakértőkre és szakmai okokra hivatkozik, az erő azzal van, aki jobban meg tudja téveszteni az embereket.
Személyesen pedig mindenki a legfontosabb döntéseit laikusként hozza, ezért nem árt, ha „mindenhez is” ért egy kicsit. Én például minden szakirányú szakmai képzettség nélkül megnősültem, gyerekeket nemzettem, fölneveltem, házat építettem, berendeztem, tartós használati cikkeket, ételt és innivalót vettem. No, az italok közül a borhoz azért értek valamicskét. De ebben meg olyan elfogult vagyok – általában minden szakértővel ez a baj -, hogy ezért a szakértelmemnek sem veszem túl sok hasznát.
Akkor hát mi legyen a kaptafával? Én azt tanácsolom mindenkinek, akár vargája egy szakmának, akár nem, hogy emelje feljebb nyugodtan a tekintetét, ne maradjon csak a kaptafánál. Az ilyen-olyan szakértők pedig örüljenek, ha a saját szakmánkon kívül is próbálunk tanulni tőlük és vitatkozni velük. Mert bizony mondom, mi laikusok döntünk a világ folyásáról és jó lenne, ha egyre jobban tudnánk használni közben a szakértők tudását.
Áldott ünnepeket és boldog új évet kívánok mindenkinek, aki e sorokat olvassa!